Kedves Én,
amikor nagyon mély transzgenerációs traumákat és szülői mintákat oldasz fel, nagyon fájdalmasakat, az őrjítően nehéz.

Mert valójában nem veled történtek meg ezek a szörnyűségek, ezek a traumák, mégis neked kell rendet tenni bennük.

Vannak dolgok, amikkel egész eddigi életünkben nem akartunk szembenézni.

Mert nem és kész.

Mert tudtuk, nem bírnánk elviselni a terhet, és még nem vagyunk készen arra, hogy szembenézzünk velük, és feldolgozzuk őket.

Mert még nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy felemelkedjünk rajtuk.

Mert csak egy igazán érett és bölcs önismereti bátor utazó képes szembenézni a legnagyobb félelmeivel, és a legszörnyűségesebb fájdalommal.

Mert annyira szörnyűségesek és annyira fájnak, hogy csak megerősödött állapotban lehet a feldolgozásukat ép ésszel túlélni.

És védjük magunkat a legvégsőkig, rengeteg energiát hajszolva, hogy tudjunk felejteni, elfordulni, hátat fordítani, nem szembenézni.

Aztán, egyszer csak elfogynak a “mert”-ek. Nincs több kifogás. Itt az idő. Megtörténik. A belső, mély ellenállás szétesik.

És berobban az Igazság, az őszinte szembesülés. Így, amitől a legjobban féltünk ránk talál és a repedéseken átfolyva csak önti ránk a súlyát.

Most már nincs menekülés.

Jönnek.

Jönnek az emlékek, amikhez semmi közünk, csak kaptuk.

Az érzések, melyeket belénk kódoltak és egy rég homályba veszett múltbéli trauma miatt létezhetnek.

A kínok, a gyötrelmek és a borzalmak elöntenek, és nincs menekvés.

Átfordulnak az elfojtott titkos DNS részekből és ránk szakadnak a rothadó, büdös múltból.

Ez történik most velem.

Apám árnyéka és eltemetett múltja rám osztotta azt a szerepet, hogy legyek az, aki ezt feldolgozza. Neki nem volt lehetősége.

Vagy csak nem akarta, nem tudta. Vagy már nem volt rá ideje. Túl korán halt meg.

A családom többi tagja más utat választott: A felejtés útját.

De én emlékszem.

És ezért most nem olyan jó nekem.

De majd az lesz.

És talán kicsit később mindenkinek jobb lesz.

Amikor egy nagyon mély transzgenerációs mintát oldasz fel, valami nagyon fájdalmasat, az őrjítően nehéz.

Mert valójában nem veled történtek meg ezek a szörnyűségek, mégis egész életedben ott lapultak benned, szívták az energiád, megbetegítettek, és nem önazonos döntésre késztettek, nem engedték, hogy a saját életedet éld.

Aztán ahogy haladsz az önismereti önfejlesztésben, és elérsz egy megfelelő készenléti állapotba, elég bölccsé és elég éretté váltál, akkor jönnek a legnehezebb szembesülések.

Már elég erős vagy ahhoz, hogy kitisztítsd magadból az őseid traumáit is.

Természetesen van ennek egy nagy ajándéka. megkapod őseid tiszta erejét is. Végre!

Transzgenerációs traumák gyógyításának első lépése: engedd meg az emlékezést.

Nem az én emlékeim, amivel most dolgozok, csak átöröklődtek, ám hatásuk bennem(is) éltek tovább.

És adtak erőt, de közben romboltak is oly sok mindent.

A 2. világháborúban járunk.

Nem tudom a pontos dátumot.

Csak annyit, hogy Kindlinger Ferenc, az édesapám szanitéc volt valamikor ebben a szörnyű háború értelmetlen és kínzó őrületében.

Felkerült, mert felrakták egy vonatra, ami meg sem állt az észak szibériai hadifogoly táborig.

Több millió német került orosz táborokba, és németként az orosz hadifogolytáborban, a felfoghatatlan hidegben, a bányákban, a kényszermunkatáborokban, a kínzások, éheztetések közepette “élt” ott az apukám 4 évig.

kicsi képen ez látható:

De az édesapám sorsáról már többet tudunk.

4 évet töltött a hadifogolytáborban, majd gyalog hazaszökött. Át Szibérián, át a Szovjetunión, át Európán.

Évekig tartott, míg hazaért. De végül hazatért.

Lábujjai lefagytak és az egykori erős fiatal férfi (sokat sportolt, láttam róla képet, nagyon izmos volt) biztosan teljesen más ember lett.

„Mindnyájan tudatában voltunk, hogy csupán véletlenül maradhatunk életben” – (Varlam Salamov, orosz író)

1921-ben született Magyarországon, (állampolgársága is magyar volt), tehát huszon évesen egy lelkileg és érzelmileg megtört, meggyötört férfi lehetett.

Nem volt akkor még ( a 40-es évek végén járunk valamikor) rehabilitáció, visszaintegrálás a társadalomba. De volt kegyetlen elvárás, félelem Magyarországon, és rengeteg eltemetni való emlék a túlélésért.

Nevet változtatott ( érthető okokból) , már Kárpáti Ferencnek hívták, megnősült, lett 3 gyermeke, befejezte az egyetemet, villamosmérnök lett. Majd a Ganz MÁVAG-nál dolgozott vezető beosztásban.

Állítólag sokat járt külföldön is.

Aztán megismerkedett egy nála 27 évvel fiatalabb 19 éves titkárnővel, az édesanyámmal. 1968-ban elvette feleségül lett 3 gyermekük.

Így a felesége annyi idős volt, mint a legidősebb lánya, és a legkisebb gyermeke (én) akkor született, mint a legkisebb unokája.

Ekkor apám 60 éves volt, 1980-at írtunk.

Ez az egyetlen fotóm a szüleimről. A névadómon készült, talán egy éves lehettem. Elől én vagyok anyukám ölében, és hátul (talán alszik 😀 ) az apukám.

Majd hosszú éveken keresztül betegeskedett, kórházról kórházra vitték.

Talán a túlélők bűntudata gyengítette le végül?

Miután az utolsó orosz katona is elhagyta Magyarországot, 1990. május 23-án a egy idegen kórházban egyedül halt meg.

Álmában lefordult az ágyról.

Talán végre békére lelt.

Talán végre azt érezte szabad lehet.

Népes családjára nem sokat hagyott. De genetikai öröksége ott szunnyad mindannyiunkban.

És most ez az örökség felébredt bennem.

Apán nem sokat mesélt a 2. világháborúban történtekről. Vízöntő csillagképpel ezt meg is értem.

De ami megtörtént, az nem tűnik el nyomtalanul. És most az én feladatom, hogy mind ezt végig nézzem, végig éljem, mert emlékszem, és feldolgozzam felszabadítsam magamban, és az egész vérvonalban.

Ha ez még nem lenne elég a mély fájdalomhoz, van még itt egy plusz csomag.

Édesapám apukája, Kindlinger Károly a nagyapám az első világháborúban eltűnt.

És mivel már az első világháborúban is hurcoltak ki németeket szovjet munkatáborokba rabszolgának, talán a nagyapámnak nem sikerült az, ami apukámnak igen.

A hazatérés.

Elment és soha többet nem jött haza, magára hagyva a feleségét és két pici fiát, Ferencet (apukámat) és Istvánt.

Ahogyan én is, apukám is apa nélkül nőtt fel.

Oly sok minden másolódik a szülőből a gyermek életébe…

Igazságtalanul sok…

A Transzgenerációs traumák gyógyításának második lépése: a düh, fájdalom, harag kirakása

Szóval köszi apu és nagyapi ezt az örökséget, basszátok meg!

Most két világháború borzalmai szakadnak fel a DNS-emből (és ki tudja még a dédapámtól mi jött?), hogy szétszaggassák a szívemet és őrületbe kergessenek a ti átélt borzalmaitok!

Hát nekem se lehet nyugodt életem?

Nekem is harcolnom kell egy életen át?

Kisírtam a szememet az elmúlt pár éjjel és nappal a sok szörnyűséget látva, és beleszakad a szívem, hogy ezt nektek is és még hány millió embernek át kellett élni.
Hát milyen világot teremt az emberi faj?

A “hideg parám”, a sok tüdőbetegség, a pánikrohamok, az erős migrének, az agressziótól való félelem, a konfliktuskerülésem, és hogy láthatatlan életet éljek, mindig készenlétben, akkor nem lesz baj, és még sorolhatnám, minden azért van, mert ti úgy éltetek, ahogy, olyan döntéseket hoztatok, amilyeneket, és egyébként is!

Apu, most komolyan kellett neked még 60 éves korodban egy hatodik gyerek? Én?

Csak azért, hogy legyen valaki, aki elég erős ahhoz, hogy ezt a sok trutyit rendezze, feloldja, meggyógyítsa, hogy felszabadíthasson mindenkit?

\ Sírás…sírás….sírás….sírás…. zokogás… sírás…írás…írás…sírás..sírás…írás…elmondás bőgve könnyek között…sírás…sírás…írás….\

Már a vége felé nem is tudom miért bőgök ennyire, mi fáj jobban, de csak hagyom, engedem.

Rengeteg cikket, könyvet, blogot elolvastam és bár sosem néztem meg 2. háborús filmeket (egyedül csak a Kelly hőseit), most majd nekikezdek. A sebek felszakítása és a gyógyulások miatt.

Nem mertem eddig ezzel szembenézni, nem akartam elhinni, hogy ez tényleg velem is megtörténhet, hogy az apám… és a nagyapám… és a 20. század milyen gyötrelmeket rótt rá az utókorra.

Ránk. Rám.

A Transzgenerációs traumák gyógyításának harmadik lépése: megbocsátás, feloldozás, hála, felszabadulás

Törekszem felnőni a feladathoz és méltóvá válni az ajándékokhoz, még akkor is ha most épp megszakad a szívem, erős lázban ég minden sejtem, és jelenleg az érzelmi halál és a mentális őrület határán botladozok.

De ezt most meg kell tennem bátor önismereti utazóként.
Jó lesz a végére, tudom. Csak most még egy kicsit nagyon rossz.

Őseim azért éltek, küzdöttek, harcoltak, túléltek, és törekedtek jól élni még a legszörnyűbb körülmények között is, hogy én most egy kényelmes, boldog életet élhessek.

Édesapám azért szökött haza az észak szibériai hadifogolytáborból, hogy én ma (mert így 44 évesen megértem arra, hogy) meggyógyíthassam, felszabadíthassam a sok szörnyűség alól, és végre békére lelhessen a lelke. És így az egész vérvonalunk is.

Biztos vagyok benne, hogy nem lehetett apámmal könnyű együtt élni. Hálás vagyok az első feleségének, és gyermekeinek Valinak, Gábornak, Babának, és a sok unokának, Zoli, Kálci, Móni, hogy csodás pillanatokat okoztak neki.

Végtelenül hálás vagyok édesanyámnak, hogy ekkora őrültséget tett, hogy hozzáment egy nála 27 évvel idősebb pasihoz, és lettünk mi Hajni, Tünde és Én (Bogi), és az unokák, Nati, Marietta, Vivien.

Alig ismertem az apámat, az életéről is alig tudok, de hálás vagyok a sok ajándékért, amit tőle kaptam. Biztos vagyok benne, hogy nehéz ember volt, szigorú, és némileg, vagy túlságosan is sérült.

De érthető, hogy miért.

Ajándékba örökül kaptam tőle a forradalmárt (apukám 56-ban is tette a dolgát), az érzékenyt, a túlélőt, a penge éles önfegyelmet, a végtelenségig elfogadó szeretetet, a harcost, a kitartást, a “tűrni mindvégig” erőt, hogy soha nem adom fel, amíg el nem érem a célom, a hazaérkezés szeretetét, és még ezernyi csodát.

A becenevemet, ahogy hívott: Csillagom.

A kedvenc és egyetlen plüssömet: Brumit.

Persze, csak félig vagyok az apukám, és ugyanennyit, és még többet köszönhetek az édesanyámnak és a nővéreimnek is.

Végig nézve apám életét, még a sírás kerülget. Még fájok. De már gyógyulok.

De a sok szörnyűség között, amit a 40-es években huszonvalahány évesen átélt, van rengeteg betörő fénynyaláb, amit a látomásaimban és láz álmaimban a sok horror között látok.

Talán a jövő angyalai?

Vajon a sok gyermeke és unokája a jövőből segítette a túlélését, és hazaszökését?

Az önismereti munkám, amire feltettem az életem, talán megkönnyíti a lelkét az időtlen térben oda-vissza, és támogatja őt, ahogy felszabadulok a rémségek alól?

Békére lelhetünk végre a borzalmak után valaha is?

Hiszem, hogy igen, és minden nap ezen fogok dolgozni.

És egy Üzenet a jövőből

Most, ahogy a világunk újra forrong, és talán már a harmadik világháború napjait éljük, mi lehet a megfelelő hozzáállás a részünkről, hogy ne ismétlődjön meg ez a sok borzalom?

Talán, ha mind meggyógyítanánk sebzett részeinket (Chiron) már nem lenne a térben ez a sok elfojtott információ miatti berobbanás.

Mert előbb-utóbb mindenre fény derül, az igazság felrobban, és ha nem vigyázunk a mi utódaink is erről fognak egyszer blogolni ránk gondolva…

…volt egy ősöm, aki harcolt, szenvedett, és túlélt a harmadik világháborúban, és örökül hagyta rám a sok szenvedését, és most ezt nekem kell begyógyítanom…

Ideje, hogy megtörjük ezt a kört!

Gyógyuljunk meg, DNS szinten, hozzunk szeretetből és bölcsességből döntéseket, és ne ismételjük tovább az emberi faj borzalmait!

Ideje mindannyiunknak békére lelni a jövőért!

Amíg még nem késő…