Az Őszi Szellem átfordult, és már nem is akartam visszafordítani. Néztem a megérkező érzést. Szomorú voltam, pedig érkezése felszabadított. Letaglózott a történés. Csak ültem és bámultam az őszi napsütést, és éreztem, hogy a világom fénysebességgel átalakul. Kívül csend és nyugalom, lelassulni látszott minden. Még a falevelek is lassabban hullanak alá az árnyékba, mintha kapaszkodnának a fénybe, erőt merítve a fotonokkal való ütközésből. Tudja, hogy lehullik, mert eljött az idő, mégis szomorúan búcsúzik, tétován lépdel a halálba. Pedig életének értelme és célja van. Része egy gigantikus méretű természetes körforgásnak, mégis szomorú, mikor életébe új és izgalmas fejezet kezdődik.

Ősszel mindenki szomorú. Mint egy temetésen, mikor önsajnálatba menekülve hazudjuk, hogy azt sajnáljuk, aki meghal. Pedig vele már tényleg minden rendben. Ő már nagyon jól van. Ő nem szomorú, hanem hazaért. Befejezte földi küldetését, és megtért megpihenni. Szusszan egyet a következő feladat, a következő tavasz előtt.

A levél lelke is visszatér tavasszal új formában, új tervekkel, új feladatokkal és egy új szent céllal.

Az önfeledt gyermeki ártatlanságban megélt tiszta örömet, most mégis beárnyékolja egy lepel, melynek árnyéka nehéz. Boldogság és bölcsesség. Mélység. Most rendeződik a tavaszi és a nyári változás, az új ismeretek, az új információk puzzle darabjai képet alkotnak. Lassan, de biztosan épül a rend, ahogy a tisztánlátás bontakozik ki. Egyre tisztább a kép, egyre érthetőbb, homálya feloszlik és lassan felsejlik az értelem, a felismerés megszületni készül.

Nehéz beszélni és gondolkodni, mert a belső folyamatok hurrikán erővel tombolnak. Ez nem szomorúság, ez nem lehangoltság, hanem romboló és építő erő tánca. Nagyon mélyeket és lassan lélegzem, miközben kint a szél megborzolja a fákat, letépve róluk a terheket, a leveleket. Madarak fürdenek az avarban, keresnek, játszanak, miközben a finom napfény életerővel itatja át őket.

A madarak és a levelek tánca őszinte. Igaz létük mélységesen meghat. A természet egyszerűsége csodálatra ébreszt. Velük, minden rendben. Hiszen a levél sem szomorú, nem szenved, örömben teszi a dolgát.

Befelé figyelek. A légzésem hangos és zilált. Csend és béke. Hang zavar és őrület! Nyom a tarkóm a testem fáradt. Sírok a mély boldogságtól. A mérleg lassan kiegyenlítődik, az inga lassul és megáll, és én megérkezem az ürességbe, a semleges szeretet állapotába. Végre pihenek, regenerálódok. A fejem lüktet, ahogy a friss vér átjárja koponyám zegzugait. Frissül és ébred az erő, mely most pihenni készül.

Rendem alakul. Türelem és elfogadás. Dolgok és emberek jönnek mennek, zajlik az élet a 3d-ben. Közben bent, a végtelen lehetőségek korlátlan terében egy feketelyuk elnyeli mind azt, ami nem én vagyok! Pulzálok és rezgek, mélyen, lassan, csendesen. A testem forró. Nehezebben teszem a dolgom. Csak bámulni, lenni vágyom. Cselekvés, gondolkozás, érzések nélkül. Kívül és belül.

Az égi ajtók hamarosan megnyílnak. A véglet ítélete készül. Októberben, mérlegre kerül az életem és nekem csak hagynom kell, hogy a dolgok maguktól rendeződjenek. Októberben vége a természetes év ciklusnak.  November már a tél energiáit hozza el. A bevackolás állapotát, önmagunkba, mélységeinkbe.

Terveidet, céljaidat most állítsd össze, hogy a tél óvó takarója alatt, a mag erőt gyűjthessen, és tavasszal egészségesen kicsírázhasson, hogy nyáron élvezhesd és ősszel betakaríthasd a gyümölcsét és elvethesd a továbbsuhanó idők terveit.

Amit most érzel nem szomorúság, nem fájdalom, nem lelki teher. Ragaszkodásaid súlya, terhe nyom.

Lépj most hátra életedből, a fa levelét nem ragaszthatod vissza az ágra.

Engedd, aminek mennie kell! Takaríts ki minden szobát, rejtett kamrát, eldugott sarkot.

Az Erő most alászáll, hogy felemeljen!

Ne állj ellen!

Ne avatkozz be!

Tedd a dolgod, boldogan, bölcsen, szeretettel.

És akkor hirtelen…………….