A halál, mint önismereti kérdés

Az én történetemmel kezdem.  9 éves koromban meghalt az apukám.

„Melege volt nagyon. Meleg volt a padló, meleg az óriási szoba. Egyedül van. Most nem fél. Valahogy most nem fél. Mintha egy bura alatt lenne, ahova semmi és senki sem tud betörni. Biztonságban van. Elindul előre. Érzékelhetetlen a szoba, mégis érzi. Sötét van, mégis lát. Nyugtató a csend. Átöleli, mint egy puha takaró. Keres, kutat, ahogy lépdel. Csak céltalanul a nyugodtság felé. Nem tudja miért van itt, de azt érzi, hogy dolga van, és mennie kell. Nagyon jól esik neki, hogy végre nem fél. Valami megváltozott. Messze kis lámpa fénye világít. Valaki van ott. Megáll, ő mégis közeledik. Pedig ül egy széken ül, és egyre közelebb kerül hozzá. Ahogy közeledik, ő úgy lesz egyre nyugodtabb, és egyre jobban biztonságban érzi magát! Nincs egyedül, és ez már egy nagyon régóta nem érzett érzés. Ki közeledik? Ki az, kinek gyengén pislákoló fénye betölti teljes lényét, a hatalmas űrt, mely fájdalmasan él benne. És itt van. Ott ül egy széken, és csak mosolyog. Boldogságos érzések kavalkádja tölti el, és mégis olyan nyugodt, végre összhangban van önmagával. Az ölében ül, átöleli. A karok, mely mindig védték, oltalmazó csillagködként fonják körbe. Otthon van. Az ölében. Örökre itt marad. Nem kell neki semmilyen élet, mely nélküle történik. Csak ő kell. Kicsi szíve a boldogságtól őrjöng, de nyugodt őrjöngés ez. Belenyugvó. Hát vele van, és érzi, az ölelésből érzi, hogy mindig itt lesz. Mindig vele lesz. Az ölelés ki tudja, meddig tarthatott. Testük mozdulatlan, mégis kozmoszokat átívelő hosszú utazás ez. Nem indul sehonnan és nem tart sehová. Csak van. És nagyon jó. Fizikai testüket hátrahagyva élvezik a határtalanságot, a szellemi létet, hogy együtt vannak. Végre újra együtt. Csöndesen kialszik a lámpa fénye. Van fal újra. Megborzong. Valahonnan hideg jön. Fázik a lába. Érzi a testét. Nagyon nehézzé vált. Kinyílik a szeme. Az ágyában van. A jelenés véget ért. Boldog mosollyal az arcán alszik el nyugodtsággal a szívében. Nincs egyedül soha többé. Nem búcsúztak. Csak elváltak egy időre.”

A halál csak egy ajtó, egy magasabb szintű létezéshez

A halállal nem szűnik meg létezni. Az ego szűnik meg, és mivel az ego a testtel azonosítja önmagát, így a testből kilépő örök életű lélek, megy tovább a maga útján.

A halálfélelemből táplálkozik leginkább az ego, és végső soron minden félelem a halálfélelemhez vezethető vissza. Csak az ego tud félni, és a legnagyobb félelme a halál. Mert ő megszűnik, mikor a lélek kilép a testből.

Ne félj a haláltól. A halál nem veszteség, hanem nyereség.

Mindenki dönt a halálának pillanatáról, mielőtt leszületik

Ha az elhalálozott családja foglalkozik önismerettel, sokkal könnyebb feldolgozni ezen dolgokat.

Ha nem, szükségük lesz gyászfeldolgozásra.

Mindenképpen javasolt, hogy egy szakember segítségét kérni.

Különben az egész életük tönkre fog menni.

Mindennek a célja a tanítás, fejlődés

Nincs szükségünk arra a tudásra, hogy mikor halunk meg. Most, vagy holnap, vagy évek múlva. Nem számit.

Élj úgy, ha ma meg kellene halnod, könnyedén tudj elmenni, és lehessél büszke magadra.

A halál sosem értelmetlen

A halál pillanatát nem mi választjuk meg. Hatalmunk arra van, hogy a születés és a halál közti időt, mire használjuk fel. A halál ad életet az életnek. Oka, egy döntés. Elvégezte a dolgát és elment. Valószínűleg sok ember életére volt pozitív hatással. Ezt őrizd meg és ne a keserűséget. Fogadd el a döntését.

Készülj fel a halálára, akár mikor is lesz az, és engedd el őt, had járja a maga útját. Bekapcsolt az egod, ez természetes. De önmagadért, és érte is, emelkedj felül az egodon.

A halál csodálatos dolog, és aki meghal jobb helyre kerül.

És te pedig képes leszel tovább tenni a dolgod.

 Az elengedés gyakorlása segít

 Amit szorít a markod, engedd el.

Amit fél az egod, engedd el.

Amit hordoz az elméd, engedd el.

Ami fáj a szívnek, engedd el.

Ami gyötör, engedd el.

Ami bánt, engedd el.

Ami rombol, engedd el.

Ami visszatart, engedd el.

Nézz szembe a halállal.

És engedd el.

Add meg magad magadnak és engedd el.

Add a szélnek, vigye el, engedd el.

Majd

Adj hálát a csendnek, az ürességnek, a semminek.

Adj hálát mindenért, ami elment, hogy végre elment.

Adj hálát önmagadnak, és engedd el.

Változni akarsz? Változtatni akarsz?

Vágj le magadról mindent.

Haladj előre, cselekedj, tedd a dolgod, és haggy magad mögött, mindent.

Így veled fog maradni, ami szeretetből való.

Tedd meg.

 

Élj a halállal békében

Az emberek 97% lassú öngyilkosságban éli az életet mert élet energiájuk nagyrészt a halálfélelem elfojtására megy el.

A halálom pillanata meg van írva. Nem választhatom meg.

Eldöntetett.

De van szabadakaratom dönteni arról, hogy a halálom pillanatáig, hogyan akarok élni.

Nem félem a halált. Elfogadtam.

Sőt. Megtanultam ünnepelni.

Hiszen aki elmegy, neki jobb jön.

Aki itt maradt, miért is siránkozna ezen?

Nem veszítettél el senkit, mert senkit sem birtokolhatsz.

Ne sajnáld magad, mert valaki halott, akit szeretsz. Örvendezz, hiszen ő a lehető legjobb helyen van.

A tiszta tudatosságból figyel téged, és nem akarja, hogy szenvedj, vagy szomorú legyél.

Az élet örök, az utazás átmeneti. Ahogyan átmeneti az is kivel utazol.

Hagyd abba a kesergést, gyújts egy gyertyát, és szeress. Egy pillanat is elég kifejezned az érzéseidet.

Nem kell hogy leessen a hangulatod.

A társadalom elvárja, hogy a halált el kell szenvedni.

Nem kell. Sőt!

Igazából sosem halunk meg

 

Lépd át a halál, beléd programozott korlátait és szabadítsd fel a önmagad

„Minden korlát egy elfogadott szabály, ami arra vár, hogy átlépjenek rajta. De csak akkor léphetünk át bármilyen határt, ha előbb felfogjuk, hogy azt tesszük.” – Felhőatlasz

Mind azt, amit tudsz a halálról, vagy tudni vélsz, próbáld meg elfelejteni. Mind csak illúzió. Fogalmad sincs a halálról. Majd, ha megtapasztalod, majd akkor.

Társadalmi elvárásokhoz megfelelően kondicionált elméd képzel valamit arról, mit és hogyan kell érezned, ha valaki meghal. Teljesen mindegy, hogy spirituális, vallásos, ateista, tudatos, vagy csak egyszerűen ember vagy, a halál szó hallatán szomorúság, fájdalom, elgyengülés vesz erőt rajtad.

Miért?

Mert ez a szokás, az elvárás.

Egy másik szép történet az elengedésről

Az egyik kedves barátom anyukája meghalt rákban. Míg élt megkérdezte tőle a barátom, hogy mi a döntése. Megy vagy marad? Ő a halált választotta, elbúcsúztak, az asszony meghalt. Az ismerősöm nem siratta, nem volt szomorú. Elvégezte az elengedés mágiáját. Felszabadította magukat a fizikai-anyagi térben az energetikai kapcsolódás nehéz köteléke alól. Ment tovább az útján, tette tovább a dolgát.

Az édesanyját engedte el.

Csodálatosan szép történet.

Amikor valaki meghal, puszta önzőségből a környezetét, de leginkább magunkat sajnáljuk. Űr keletkezik elmúlásával az energia rendszerünkbe. Érzelmi identitását nem érezzük többé, egy csappal kevesebb, ahonnan energiát lehet csapolni.

Igen, nagyon durva hasonlat.

Miért „szokás” szenvedni, ha valaki meghal?

Miért ne örülhetnénk?

Miért ne fogadhatnánk boldogsággal?

A halál nem az ördögtől való

A halál negatív beállítása a múlton való kesergésből, és a jövőtől való félelemből született. Tehát ego szülte a negatív címkéjét. Akkor meg csak illúzió, nincs.

Miért szenvedünk mégis, ha valaki meghal? Mert erre szocializálódtunk és nem kaptunk másik tanítást erről. De most már neked is van választásod.

Amikor azt mondjuk, az én szeretteim, vagy az én halottjaim, akkor birtokló szeretetben gondolkodunk. Amikor valaki meghal, ő már köszöni szépen jól van. Vele már minden rendben van. Mégis mi fáj? A veszteség, hogy soha többet nem kaphatod meg tőle azt, amit megszoktál. Elvették az egyik megszokásodat és ezen ki vagy borulva.

Tudod, az apukám meghalt. Valóságomban nem szűnt meg létezni, csak átalakult.

Testmaradványai sírjához kimennem és ott úgy csinálni, mintha baromi szomorú lennék, a legnagyobb hazugság lenne a részemről. A test mulandó. Nem a testét szerettem. Szoros kapcsolatban vagyunk, döntéseim előtt néha megkérem, tegyen rendet a fejemben. Álomidőben sokszor találkozunk. Miért lennék szomorú, mert testét elhagyta és megváltoztatta léte minőségét?

Amikor a Popper Péter meghalt, valaki azt írta:

„Végre, most legalább ott van, amit egész életében kutatott, keresett. Most végre szemtől szemben van a halállal. Popper Mester, most Te jössz!”

Hiszen csak átutazott egy másik ideiglenes állomásra. Utazók vagyunk itt a Földön.

 

Mi a halál?

Egy magasabb minőségű létezésbe érkezik.

A Halál nem szenvedés. Mi tettük azzá emberek, a veszteségtől való félelmeink miatt.

„A halál csak egy átmenet csupán. Kicsit rázósabb, mint a pubertás kor, nem kell túl komolyan venni.”  –Dan Millman

 

A halál hetében….

Még tart a káosz, ám hamarosan elérünk az új rendezettség állapotába, amit most teremtünk meg. Új döntéseidnek, új céljaidnak köszönhetően, régi világod felborult, hogy az Új életed, rendbe tudjon állni. És ez csodálatos.

Még egy kicsit tarts ki. Tanuld meg uralni a káoszt ne félj tőle.

Minden belőled indul ki és hozzád tér vissza. Hiszen te vagy teremtett valóságod igazi teremtője. Tudatos és tudatalatti gondolataid, érzékelt és nem érzékelt érzéseid teremtik meg döntéseid alapján a valóságodat.

És most itt a lehetőség a sok elengedésnek köszönhetően, hogy felszabadulhass.

Itt az idő új szintre emelni az életed, és ehhez három dolgot kell megtenned:

1. emelni a tudatossági szinted, felszabadítani a tudatod
2. elengedni, nem ragaszkodni tovább a régi életedhez
3. hinni és bízni magadban és a mindenségben, hogy minden megérkezik hozzád, megjelenik az új életedben, amire igazán vágysz

 

Ami leginkább visszatart a hiánygondolkodás:

„Nem vagyok elég jó. Nem tudok eleget. Nem vagyok rá képes. Nem hiszek magamban. Nincs helyén az önértékelésem.”

Ezek a gondolatok miatt, élsz meg hiányt az életedben.

Az élet mindent meg ad neked, amit megadsz magadnak. És semmit sem ad meg, amit nem adsz meg magadnak.

Itt az idő rendezni a belső beállítottságodat, és megváltoztatni a magadról és az életről szóló gondolataidat.

Mind az, ami most történik veled, a teljes káosz, a megmagyarázhatatlan szituációk, minden és minden azért történik, hogy felszabadíthasd.

Ahogy erősödik a hited és a bizalmad önmagadban és a Mindenség támogató és mindent megadó erejében, tudatossági szinted emelkedik.

Nő benned a szeretet, könnyebben tudsz megbocsátani, mert megérted, minden Egy. Egyek vagyunk, ahogy a benned élő sok személyiség is csak apró részei önmagad hatalmasságának.

„Testvérek” vagyunk, hiszen össze vagyunk kapcsolva elménk és szívünk által. Így egyek vagyunk, én csak egy másik te vagyok.

Ahogy engeded meg az Egység, a szeretet, a megbocsátás minőségeit, úgy nő az önértékelésed, hiszen egyre mélyebben megszületik benned a megkérdőjelezhetetlen bizonyosság TE VAGY A TEREMTŐ.

Szinte biztos, hogy egy kellemes transzmutáció követi majd ezt az időszakot. Sokatok már most is erőteljesen transzmutálódik.

Ami azt jelenti, hogy meghoztál olyan döntéseket, amelyek ellentétei a régi döntéseidnek, és ez elindította benned a radikális változást. Így hatalmas harc dúl a mélylelki és mélytudati szintjeidet.

Ami lázzal, gyengeséggel, szédüléssel, sírással, tisztulással jelenik meg a valóságodban.

Ünnepeld a változást, szeresd a transzmutációt, és engedd meg végig menni a folyamatokat. A hited és a bizalmad amit hozzá kell adnod csak ehhez a folyamathoz, minden mást magasabb szinten intézel.

Csak és kizárólag a céltudatos gondolkodással és a célirányos cselekvéssel növelheted hited és bizalmad önmagadban, most is. És tenni kell a dolgod, hogy előre törve leválhassanak rólad ősi időkben rád ragadt visszatartó energiáid.

Kitartás még, gyerünk tovább ❤

 

„Ne jöjj el sírva síromig,

Nem fekszem itt, nem alszom itt;

Ezer fúvó szélben lakom

Gyémánt vagyok fénylő havon,

Érő kalászon nyári napfény,

Szelíd esőcske őszi estén,

Ott vagyok a reggeli csendben,

A könnyed napi sietségben,

Fejed fölött körző madár,

Csillagfény sötét éjszakán,

Nyíló virág szirma vagyok,

Néma csendben nálad lakok

A daloló madár vagyok,

S minden neked kedves dolog…

Síromnál sírva meg ne állj;

Nem vagyok ott, nincs is halál.

(Mary Elizabeth Frye)”