A halál is csak egy önismereti kérdés!

Lépd át a halál, beléd programozott korlátait!
Szabadítsd fel a Tudatod!

 
“Minden korlát egy elfogadott szabály, ami arra vár, hogy átlépjenek rajta. De csak akkor léphetünk át bármilyen határt, ha előbb felfogjuk, hogy azt tesszük.”
Felhőatlasz
Mind azt, amit tudsz a halálról, vagy tudni vélsz, felejtsd el. Mind csak illúzió. Fogalmad sincs a halálról. Majd ha megtapasztalod, majd akkor. Társadalmi elvárásokhoz megfelelően kondicionált elméd képzel valamit arról, mit és hogyan kell tenned, ha valaki meghal. Teljesen mindegy, hogy spirituális, vallásos, ateista, tudatos, vagy csak egyszerűen ember vagy, a halál szó hallatán szomorúság, fájdalom, elgyengülés vesz erőt rajtad.
Miért?
Mert ez a szokás, az elvárás.
 
Az egyik kedves barátom anyukája meghalt rákban. Míg élt megkérdezte tőle a barátom, hogy mi a döntése. Megy vagy marad? Ő a halált választotta, elbúcsúztak, az asszony meghalt. Az ismerősöm nem siratta, nem volt szomorú. Elvégezte az elengedés mágiáját. Felszabadította magukat a fizikai-anyagi térben az energetikai kapcsolódás nehéz köteléke alól. Ment tovább az útján, tette tovább a dolgát. 
Az édesanyját engedte el.
 
Csodálatosan szép történet.  
Amikor valaki meghal, puszta önzőségből a környezetét, de leginkább magunkat sajnáljuk. Űr keletkezik elmúlásával az energia rendszerünkbe. Érzelmi identitását nem érezzük többé, egy csappal kevesebb ahonnan energiát lehet csapolni.
 
Igen, nagyon durva hasonlat. 
 
Miért “szokás” szenvedni, ha valaki meghal?
Miért ne örülhetnénk?
Miért ne fogadhatnánk boldogsággal?
 
A halál negatív beállítása a múlton való kesergésből, és a jövőtől való félelemből született. Tehát ego szülte a negatív címkéjét. Akkor meg csak illúzió, nincs. 
Miért nyavalygunk mégis, ha valaki meghal? 
Tudatlanságból. 
Ismételjük a társadalmi szocializációs mintákat.
És a szabad akarat?
Amikor azt mondjuk. az én szeretteim, vagy az én halottaim, akkor birtokló szeretetben gondolkodunk. Amikor valaki meghal, ő már köszöni szépen jól van. Vele már minden rendben van. Mégis mi fáj? A veszteség, hogy soha többet nem kaphatod meg tőle azt, amit megszoktál. Elvették az egyik megszokásodat és ezen ki vagy borulva.
 
Szerintem, 20 éve nem voltam kint az apukám “sírjánál”. Sokan megbotránkoznak ezen. Talán Te is. “Micsoda dolog ez?”
 
Tudod, az apukám meghalt. Valóságomban nem szűnt meg létezni, csak átalakult. Testmaradványai sírjához kimennem és ott úgy csinálni, mintha baromi szomorú lennék, a legnagyobb hazugság lenne a részemről. A test mulandó. Nem a testét szerettem. Szoros kapcsolatban vagyunk, döntéseim előtt néha megkérem, tegyen rendet a fejemben. Álomidőben sokszor találkozunk. Miért lennék szomorú, mert testét elhagyta és megváltoztatta léte mínőségét?
 
Amikor a Popper Péter meghalt, valaki azt írta:
“Végre, most legalább ott van, amit egész életében kutatott, keresett. Most végre szemtől szemben van a halállal. Popper Mester, most Te jössz!”
Hiszen csak átutazott egy másik ideiglenes állomásra.
Utazók vagyunk itt a Földön.
 
9 éves koromban meghalt az apukám. A környezetem mélységes önsajnálatban élte meg távozását. Akkor sem értettem mi ez a sok sírás, szenvedés, fájdalom vele kapcsolatban. Minek ez a látszatpolitika?
“Melege volt nagyon. Meleg volt a padló, meleg az óriási szoba. Egyedül van. Most nem fél. Valahogy most nem fél. Mintha egy bura alatt lenne, ahova semmi és senki sem tud betörni. Biztonságban van. Elindul előre. Érzékelhetetlen a szoba, mégis érzi. Sötét van, mégis lát. Nyugtató a csend. Átöleli, mint egy puha takaró. Keres, kutat, ahogy lépdel. Csak céltalanul a nyugodtság felé. Nem tudja miért van itt, de azt érzi, hogy dolga van, és mennie kell. Nagyon jól esik neki, hogy végre nem fél. Valami megváltozott. Messze kis lámpa fénye világít. Valaki van ott. Megáll, ő mégis közeledik. Pedig ül egy széken ül, és egyre közelebb kerül hozzá. Ahogy közeledik, ő úgy lesz egyre nyugodtabb, és egyre jobban biztonságban érzi magát! Nincs egyedül, és ez már egy nagyon régóta nem érzett érzés. Ki közeledik? Ki az, kinek gyengén pislákoló fénye betölti teljes lényét, a hatalmas űrt, mely fájdalmasan él benne. És itt van. Ott ül egy széken, és csak mosolyog. Boldogságos érzések kavalkádja tölti el, és mégis olyan nyugodt, végre összhangban van önmagával. Az ölében ül, átöleli. A karok, mely mindig védték, oltalmazó csillagködként fonják körbe. Otthon van. Az ölében. Örökre itt marad. Nem kell neki semmilyen élet, mely nélküle történik. Csak ő kell. Kicsi szíve a boldogságtól őrjöng, de nyugodt őrjöngés ez. Belenyugvó. Hát vele van, és érzi, az ölelésből érzi, hogy mindig itt lesz. Mindig vele lesz. Az ölelés ki tudja, meddig tarthatott. Testük mozdulatlan, mégis kozmoszokat átívelő hosszú utazás ez. Nem indul sehonnan és nem tart sehová. Csak van. És nagyon jó. Fizikai testüket hátrahagyva élvezik a határtalanságot, a szellemi létet, hogy együtt vannak. Végre újra együtt. Csöndesen kialszik a lámpa fénye. Van fal újra. Megborzong. Valahonnan hideg jön. Fázik a lába. Érzi a testét. Nagyon nehézzé vált. Kinyílik a szeme. Az ágyában van. A jelenés véget ért. 
Boldog mosollyal az arcán alszik el nyugodtsággal a szívében. Nincs egyedül soha többé.
Nem búcsúztak. 
Csak elváltak egy időre.”
 
Mi a halál?
Ha levesszük róla az összes társadalmi konvenciót, a vallást, a spiritualitást, az integrált pszichológiát és még azt a sok mindent, mi marad a szó lényegi tartalmából?
 
Mi történik, amikor valaki meghal?
És miért társítunk hozzá fájdalmat, szenvedést, őrjítő kínokat?
 
Te érted?

Mert én láttam a Halált, 
Szép arca volt,
A házába hívott engem,
És meghajolt,
Aztán legyintett csak
És felnevetett,
Amikor azt feleltem,
Hogy még nem,  
Nem mehetek. “
Kovács Ákos

Drága Olvasóm!
Nincs igazi anyagi tapasztalatom a halállal kapcsolatban. Embertársaim haltak meg valóságomban, én még most itt vagyok! Amit nem tapasztaltam meg anyagi szinten, nem mondok róla véleményt.

Tiszteletben tartom mindenki hozzáállását szeretteinek elvesztéséhez. Mindenki úgy éli meg, amilyen mentális szinten van. (Nincs lentebb vagy feljebb mentális szint, csak minőségben más.)


Egy dolgot azonban egészen biztosan érzek. 
Belső bizonyosságból érzem!
 
A Halál nem szenvedés. Mi tettük azzá emberek, 
a veszteségtől való félelmeink miatt.


Hatalmamban áll döntenem dolgokról.


Úgy döntöttem, hogy a Halál egy csodálatos dolog. Szeretettel és örömmel a szívemben gondolok rá. Azokra is, akik meghaltak.

Egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik. Hiszen ezt csináljuk nap, mint nap.

“A halál csak egy átmenet csupán. Kicsit rázósabb,  mint a pubertás kor, nem kell túl komolyan venni.”  
Dan Millman
 
Túl komolyan veszed a szereped. Szokj le róla!
Talán irigy vagy rájuk, mert ők már végeztek itt?
A halál is csak egy önismereti kérdés!
Mit mutat meg neked a halál önmagadról?
Kárpáti Boglárka on Facebook
Kárpáti Boglárka
Kárpáti Boglárka
Szia! Kárpáti Boglárka vagyok, az Önismereten alapuló problémakezelés specialistája, az OtthonFa társalapítója, író, vlogger és az OtthonFa Önismereti Blog szerzője. Célom az emberek tudatának felszabadítása. Köszönöm, hogy az én írásomat olvasod. Hiszem, hogy Neked is segít.

Pin It on Pinterest

Read previous post:
zakkant-spirituális
A Zakkant Spirituális

Az információt a fejből hozd le a szívbe, így az tudássá válik. Mert amíg a fejedben élsz, nem vagy élő,...

Close