Úton a Mester felé – Mi nem feltétel nélküli szeretet?

Szeretni akartam és talán egy picivel jobban akartam azt, hogy szeressenek.

Abban a hitben éltem, hogy én olyan jó fej vagyok, kedves, és mindig segítek mindenkinek, mindig számíthatnak rám, de én sosem kaptam vissza ezeket a biztonságot adó érzéseket a kapcsolataimban.

Magányos voltam attól a gondolattól, hogy senki sem ért meg igazán, senki sem ismer igazán, és talán nem is akarnak. Démonaim tengerében senki sem akar utazni velem, mély transzmutációimban senki sem akar velem lenni.

Nem éreztem a támogatás, és ami mindennél jobban fájt, nem éreztem a szeretetet. Ez súlyos terheket rakott önértékelésemre és az önbizalmamra. Nem vagyok elég jó ennek a világnak, és e világban élő embereknek.

Minek is vagyok itt?

Nem lenne sokkal jobb elmenni innen?

Úgy sem hiányoznék senkinek.

Végső elkeseredésemben Mesteremhez fordultam.

Addigra már teljesen beleforgattam magam az önsajnálatba és egy szemernyi életösztön sem volt már bennem. Meghalni mentem hozzá, talán jóváhagyásért, felhatalmazásért, hogy jól döntök.

Arra a végső szívbe döfésre vágytam tőle, hogy mondja ki, ő sem szeret és igazam van abban, hogy nem vagyok szerethető, romlott belső világom miatt, amit ha kiengednék pusztulást és rombolást hoznék az egész világra.

Felvállalva pusztító létezésem, legmélyebb önsajnálatomban megérkeztem a Mesterhez.

Akkor még nem gondoltam, hogy azt kapom tőle, amire nem is számítottam.

Beavatott a feltétel nélküli szeretet állapotába.

{5 lépés} A feltétel nélküli szeretet állapotába

Kíméletlennek tűnő szavai felébresztettek és egy teljesen új szemléletmódba emeltek. 5 egyszerű lépésben vázolta fel Mesterem, miért tapasztalom a szeretet hiányát.

Akkor persze még nem fogtam fel pontosan szavai jelentését, ám a sok évnyi folyamatos gyakorlatba ültetése tanításának, egyre jobban kitágította szívemet.

Mentem, tapasztaltam, majd jöttek a felismerések, és általuk változtam. Folyamatosan mentem előre, szembenéztem démonaimmal, és tisztult a kép.

Ma már érzem és értem a szeretet valódiságának igazságát.

És ha te is végig járod ezt az 5 lépést, te is meg fogod tapasztalni, milyen is az, amikor valaki feltétel nélkül szeret.

Nézzük az 5 lépést

1. Elfogadás

Én mindig azt hittem elfogadom az embereket olyannak, amilyenek. Persze ez csak kifele volt így.

Önmagamban mélyen hibáztattam, minősítettem, bíráskodtam róluk. Mindig mindent jobban tudtam náluk, és le akartam nyomni a torkukon az én igazságomat.

Minden módon törekedtem a saját ízlésemre formálni kapcsolataimat és ehhez minden eszközt felhasználtam: hatalmi drámák, szeretetkurvaság, érzelmi zsarolás, bűntudat keltés, energiaszívás, verbális bántalmazás, elbizonytalanítás, kontroll, irányítás.

És ha valaki nem úgy tett, ahogy én azt elvártam volna tőle, azonnal behisztiztem, és támadtam és romboltam.

Teljesen más kép élt bennem belül arról, hogy mit csinálok. Én azt hittem, hogy a szeretet vezérel, és a jó szándék. Csak egy dolgot nem vettem soha figyelembe, hogy mit is akar valójában a másik.

Amikor ezt felismertem, nagyon- nagyon fájt a tudat, hogy mit tettem másokkal, és így nem csoda, hogy nincs igazi mély kapcsolódásom senkivel.

Le kellett küzdenem a gőgömet, és mély alázatot tanulni, hogy el tudjam fogadni az embereket olyannak, amilyenek. Nem csak kifele mutatva, hanem teljesen őszintén belül is.

Leszokni a véleményezésről, a kritizálásról, a bírálatról, a kontrollról, az irányításról, nem volt egyszerű.

Abbahagyni az önámítást, hogy a szeretet és a jó szándék vezérel, mikor elveszem mástól a szabad akaratát, kemény lecke volt.

Ám a második lépés nehézségei, ezt is túlszárnyalták.

2. Megbocsátás

Én mindig azt tanultam, hogy: bocsáss meg, de ne felejts, mert aki bántott, jönni fog ő még az én utcámba.

Tehát nekem a megbocsátás egyenlő volt a felszínes látszatpolitikával, és a mélyben meghúzódó édes bosszúval.

Felfegyverkezve szívemet próbáltam kapcsolódni. A csalódások sűrűjében észre sem vettem, hogy kemény harcosként és megtorlóként fordulok másokhoz.
Minden régi fájdalmamat kivetítettem a körülöttem lévőkre.

Hiszen nem felejthettem el a régi bántalmazásokat, így szólt a programom. Így mindenkiben azt láttam, hogyan fog engem bántani.

Vigyáztam magamra és az első kis nekem nem tetsző lépésénél, már hurrikánszerűen támadtak az érzéseim, és beigazolódott a régi paradigma: újra átvertek, elárultak, csalódnom kellett.

Nem tudtam, hogy én teremtem ezt azzal, hogy senkit sem olyannak látok, amilyen ő valójában, hanem olyannak, amilyennek a régi paradigmáim kivetítései tették őket.
A ő vászonukra és egy új képet festettem. És azzal küzdöttem.

Magammal küzdöttem évek óta.

Ez a felismerés földbe döngölt. Szégyelltem magam és nagyon mély bűntudatom volt. Azt éreztem, ebből nincs kiút, soha többet nem vagyok képes emberek közé menni.
Akkor azt hittem ezt a szégyent nem lehet túlélni.

A megbocsátás paradoxona – Hogyan bocsáss meg?

[bts_restricted_content title=”Ez a doboz értékes extra tartalmat rejt” desc=”Ezt azonban csak OtthonFa Club Tagok (előfizetők) láthatják. Te még nem vagy OtthonFa Club Tag? Ugyan már! Regisztrálj most és máris olvashatod ezt a részt is. ” ]

A természet világban nincs megbocsátás. A természetben nincs bűn, így nincs miért elnézést kérni, így értelmezhetetlen a megbocsátás.

A természetben örök harmónia létezik.

A vadállatok nem bűnösek, ha megölnek egy gazellát. És a hernyó sem kér bocsánatot a fától, ha megdézsmálja a leveleit. A természet örök változás. Melyben csak áldás és szeretet létezik. És egymás kölcsönös támogatása a természetes egyensúly fenntartása érdekében. A Természetben tehát, nincs miért bocsánatot kérni.

Megbocsátásra azóta van szükség, amióta létezik ember, és létezik a bűn gondolata. És a bűn létrejöttéhez az emberi elme kicsinyes, tudatlan félelme kellett. Azaz az ego.

Tudatlan elméd tudatosodásához fel kell szabadítanod elméd, az ego uralma alól.

Ám ahhoz, hogy felszabadíthasd a gondolkodásodat a tisztánlátás érdekében és megismerhesd önmagad, ahhoz meg kell tudnod bocsátani.
Sok sérelem, neheztelés, fájdalom, csalódás van benned. Sok mindenkinek kell megbocsátanod, akik felé ezeket a lehúzó és hátráltató érzéseket érzed.

És csak akkor tudsz felszabadulni, ha megbocsátottál mindenkinek. És a megbocsátás abszolút. Tehát vagy megbocsátottál, vagy nem. Olyan nincs, hogy kicsit bocsátottál meg.
És mivel megbocsátás nem létezik, így a fájdalmad sem létezik.

És az ellened elkövetett vétek sem történhetett meg. Nincs miért neheztelned.
Az emlékeidben mégis ott van a képe, hogy megtörtént, és érzed, hogy fáj.

Látod, ami nincs, és ezért nem látod, ami van. Mert az illúzió eltakarja előled a valóságot. A valóság pedig az, hogy te írod a történeteidet. Te bántod magad, történeteid mellék szereplőivel. Mert ez a programozottságod.

És ha ebből a programozottságból felszabadulsz, látni fogsz, és akkor tisztán fogod látni, hogy te vagy az, akinek meg kell bocsátanod, mindenért.
Egyedül magadnak kell megbocsátanod. Mert az illúziót vetted valóságnak, a valóság helyett.

Ám a történeteid illúziók. Mert a neheztelés hamis ereje ihlette őket. Csak az ego képes ezt a hamis képet megalkottatni veled. Erre programozták be.
Nem történt meg, így nincs miért megbocsátanod.
Hiszen nincs mit megbocsátani.
Ha ez ilyen könnyű lenne….

Vannak emlékeid azzal kapcsolatban, hogy bántottak, megaláztak kihasználtak téged.

Rengeteg csalódást, sérelmet, fájdalmat hordozol a szívedben. Teljesen jogos a felháborodásod, hogy vannak olyan rémtettek, amiket ellened követtek el, amiket egyszerűen nem lehet megbocsátani.

És szeretném, ha tudnád, hogy ezek a gondolatok tartanak rabságban: ezt nem lehet megbocsátani.

Én régebben egyáltalán nem voltam megbocsátó. Engem arra neveltek, hogy bocsássak meg, mert azt illik, de soha ne felejtsem el, hogy rosszat tettek velem. Tehát igazából csak csináljak úgy, mintha megbocsátottam volna. Ne adjam ki valódi önmagam, így nem érhet támadás.

“Úgyis bejön ő még az én utcámba, és mindig pórul jár az, aki nekem fájdalmat okozott.”
Ezt hallgattam nap, nap után. Mindig volt ellenség, akire haragudni kellett, és különböző negatív jelzőkkel lehetett csak kimondani a nevét.

És erre a gondolkodásmódra még büszke is voltam. Azt éreztem felsőbbrendű vagyok, ha közlöm, hogy nem felejtek és féljen tőlem, mert megkapja még a bosszúm édes gyümölcsét a jövőben. Mindenki utált. Gondolhatod milyen emberi kapcsolata voltak. Hamis, felszínes, látszat politikás. Pffff, katasztrófa voltam. Teljesen egyedül voltam.

Sokáig azt gondoltam, hogy aki megbocsát az gyenge és könnyen eltapossák. És akkor megsemmisül. És alárendelt, és elbukott, és hülye, szerencsétlen, megvetendő áldozat. Na és én nem akartam ilyen lenni. És én harcos vagyok, és engem nem lehet legyőzni. És ha megbocsátok, legyőzötté válok.

Tényleg ezt gondoltam és minden nap harcoltam. Persze az alacsony önbecsülésemmel, a negatív énképemmel, és a nulla önbizalmammal csatáztam leginkább és azok kivetüléseivel, melyeket más emberekre vetítettem.

Innen indultam, a sötét egóból, a homályból. És meg tudtam csinálni, ma már látok. És egyre tisztábban látok.. Te is meg tudod csinálni, hidd csak el, olvad csak el, hogyan.

Ahogy az oldalak elsuhannak szemed előtt, egyre tisztábban fogod látni, hogy szenvedéseidnek, boldogtalanságodnak valójában egyetlen egy oka van.
Nem bocsátottál meg magadnak mindenért.

Hiszen ha megbocsátottál volna, bőségben, boldogságban, egészségben, jólétben élnél, minden kompromisszum és félelem nélkül.

Talán nehéz ezt elfogadnod, és lehet most tombol az egód. Mégis arra kérlek, fogadd be, amit olvasol, mert akkor garantáltan pozitív változást fogsz tapasztalni az életedben.

Mivel nem úgy élsz most, ahogy garantáltan szeretnél, biztosan kell dolgoznod önmagad felszabadításán. És ennek egyetlen módja van. A megbocsátás önmagadnak.

Természetesen nem fog ez egyből és rögtön menni így előtte még szükséges pár ismeretet szerezned és pár feladatot elvégezned, hogy eljuss a megváltás az öröm a szabadság állapotába. Amikor megbocsátasz magadnak mindenért.

Mindennél fontosabb egy magas minőségű élet megteremtéséhez, hogy bocsáss meg mindig, mindenkinek.
Felszabadult, laza, igazán boldog életet akkor lehet élni (minden nap) ha az emberben nincsenek lehúzó érzések. És a harag, a düh, az ármánykodás, az okoskodó ész osztás börtönbe zárja a lelket.

Tény, hogy baromi szarul érzi magát az ember, ha haragszik, és nem tud felülemelkedni az ego gyötrelmein, hisztijén, kicsinyes fölfényeskedésein.

A fojtogató – maró düh és igazságtalanság érzése elviszi az össze szeretet energiát, és az embert teljesen szétszedi az elfojtott bosszú szétidegelő gondolata.
Vess véget a szenvedésnek.

A kiakasztó gondolat

„A megbocsátás az az illat, amit az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt.” – Mark Twain

Amikor ezzel az idézettel először találkoztam, azt hittem felrobbanok a dühtől. Ki az a hülye – gondoltam -, aki hagyja, hogy eltapossák, és még örül is neki? Na, én tuti nem leszek ennyire ostoba! Én nem hagyom, hogy hülyének nézzenek!

Az okoskodó, kisebb rendűségtől szenvedő, önvédő mechanizmusom mindent elkövetett annak érdekében, hogy többnek mutassam magam, amit gondoltam magamról. Természetesen egyik sem fedte a valódi énemet. Vagyis éppen hogy fedte, így nem tudott sem nekem, sem mások előtt megmutatkozni milyen értékes is vagyok valójában.

A folytonos bizonyítási vágyam, mely takargatta szégyellt hiányosságaimat, keményre és durvára érett az évek során. Mindig mindenki hibás volt, csak én nem. Mindenki béna volt, csak én voltam ügyes. Mindenki valamiért bírálható volt a szememben, csak én nem.

Ez a gondolat mentett meg. Ennek köszönhetem, hogy élek. Hogy túléltem saját poklom és kiszabadultam elmém börtönéből.
Sokat téptem és bántottam magam. És akkor megráztam magam és kibírtam még több fájdalmat, és még az összes többit.

Egészen egy fontos napig, amikor az édesanyám bölcsessége megmutatkozott nekem és azt mondta:
Mind az, amit rólam gondolsz csak kitaláltad, csak a te képzeletedben létezik.

És itt fordult velem egyet a világ. Kifordult a világ a sarkaiból. Az egész addigi életem megkérdőjeleződött. És egy kérdés kezdett el szétfeszíteni: Mi a valóság?
Múltbéli emlékeim szétesni látszódtak. Mi volt valóság, és mi volt az, amit csak én találtam ki? Mi lehet pusztán szenvedő fantáziám, és önromboló mechanizmusaim örült szüleménye?

Ám hagyjuk ezt most, és térjünk vissza az eredeti beszélgetésünkhöz és induljunk el a megbocsátás felszabadító megértéséhez.

Megbocsátás őt nem oldozza fel

Nincs olyan, hogy kicsit bocsátottál meg. Olyan sincs, hogy valamit igen a másik felét meg nem. Energetikailag vagy megbocsátottál teljesen, vagy nem. Amíg van benned neheztelés, nem teljes a megbocsátásod.

A tetteid soha nem a másik emberről szólnak, mindig rólad. És így van ez a megbocsátásoddal is. Ha megbocsátasz, valakinek az rólad szól, és nem a másikról. Ő igazából nem is kell hozzá. Teljesen lényegtelen, hogy ő hogyan áll hozzád. A megbocsátás csak rólad szól. A te felszabadulásodról, a te megváltásodról.
Azzal, hogy megbocsátasz valakinek, nem oldozod fel a bűnei alól, nem veszed le a terhet a válláról és nem teszed semmisé, amit veled tett. Amit tett, nem teheti semmissé senki. Csak a tettéhez való hozzáállásotokat lehet megváltoztatni. A te feloldozásod a te feladatod, az ő feloldozása pedig az övé. Mindenkinek a saját felelőssége, hogy mit kezd múltjának történeteivel. Hogy hatásukat egy életen át hurcolja magával, teherként és energiaszívó entitásként, vagy egyszer és mindenkorra lepakolja, és felszabadultan több energiát tud a tudatos teremtésébe helyezni.

Az ő felelőssége, hogy feldolgozza magában, ha őt bántja, vagy akar vele foglalkozni. Ha egyáltalán megérett arra a tudatossági szintre, hogy lássa magát és az életét, vagy legalább azt, mi történik vele.. A te felelősséged az, hogy 100%-os felelősséget vállalj magadért. Hiszen amit rólad mondanak, vagy veled tesznek, az mindig a másikról állít ki bizonyítványt. Amit te teszel és gondolsz a másikról, az meg rólad.

Teljes elmebaj, mikor valaki a másik gondolataiért, vagy tetteiért akar felelősséget vállalni.

Mindenki a maga portáját söpörje tisztára. Teréz anya is megmondta. Te is a saját felelősségeddel foglalkozz.

Nem nehéz megbocsátani, ha tudod, hogyan kell. Nem elég egy szinten kezelned ezt a konfliktus. Hanem mind a négy fő intelligencia szinten rendbe kell tenned magadban és akkor tud csak megtörténni a felszabadulás.

Általában az okoz nehézséget, hogy rossz helyen keresed a neheztelésed okát. Az érzéseidet kutatod, azokat akarod megtisztítani, elengedni. Pedig a gondolatidban van az ok és az érzéseid csak okozatok.

Ezért kérem mindig, hogy amíg nem rendelkezel erős mentális és érzelmi önfegyelemmel ne bízz az érzéseidben, mert becsapnak. Az egód és a spiri egód gyámolatlan bábjává válsz, mely bábot az érzéseivel manipulálva rángatnak ide- oda, mint egy marionett bábút.

Ne higgy az érzéseidnek, hiszen kusza érzelem viharaid, és érzelmi hullámvasutazásod oka, a mentális káoszod.
Amikor dolgozol a megbocsátással és keresed a valós okokat, mindig a gondolataidat fürkészd. És most jön a titok. Ne a múltban keresd, mit kell megbocsátanod, hanem itt a jelenben.

Most kivel szemben érzel neheztelést?

Hiszen nem a múlt béli gondolataiddal és érzéseiddel kell dolgoznod felszabadulásodért, hanem azokkal, amiket becipeltél ide a jelen pillanatba. Hiszen a múlt már elmúlt. Nincs. Csak általad őrzött emlékképeiddel és a kép alkotás képességével vetíted a mozi filmet.

És bár a film lehet a múltban játszódik, a filmet az itt és mostban nézed. Az itt és mostban van rád hatással a múltban játszódó történet. És azzal kell dolgoznod. A jelennel.

Hiszen te aki haragszol, neheztelsz itt vagy a jelenben. Remélhetőleg. És nem a múltban élsz. Nem tudsz a múltban élni, maximum a figyelmed fókusza lehet a múltban. De te itt vagy a mostban.

Minden törekvésed, hogy “megjavítsd a múltad” kudarcra van ítélve. És hited abban, hogy pusztán érzelmi blokk oldással képes vagy felülemelkedni nehezteléseiden és eljutni a megbocsátásig illúzió. És még valami. Ha, másra bízod a blokkoldást (energetikai kezelés, ásás, stb), átadod a felelősséget a másik személynek, hogy szabadon nyúlkálhasson, kapargasson, változtatgasson a te energetikai rendszereden.

Talán jó felelősséget hárítani, ám csak rövid ideig fogod élvezni jótékony hatását. Összességében ezzel a lépéssel, többet ártasz magadnak, mint használsz. Mert átadod a szabad akaratod jogát másnak.

Más fog dönteni a te életedről, és ennek súlyos következményei lehetnek a jövődet és a saját életedet tekintve.
Amit meg kellene értened, hogy nem ugyan azt jelenti a tisztán látáshoz kért segítség és másikra hárított felelősség a gyógyulásért.

És még egy titok

Ha tisztán látásban fürkészed a jelent, látni fogod, hogy itt nincs miért megbocsátanod. Hiszen a jelenben, csak az van, amit behozol. Ha nem hozol be semmit, akkor önmaga tisztaságában fogod érzékelni a valóságot.

Nincs miért küzdeni a megbocsátással. Ez csak probléma tudatos gondolkodás, ami a problémára és nem a megoldásra helyezi a hangsúlyt és a fókuszod.
Itt a jelenben értelmetlen a megbocsátással dolgoznod. A múltban meg miért is tennéd?

Ha most ép nem haragszol senkire, akkor nincs is miért megbocsátanod.

[/bts_restricted_content]

Ám Mesterem tovább vitt az úton, és lassan megérkezett a megváltásom is.

3. Elengedés

Teljesen összeroppanva érkeztem meg a következő lépéshez. Teljes melankóliában csak ültem, és üveges szemmel bámultam magam elé. Már minden mindegy volt. Ennél semmisem fájhat jobban, Ennél már nincs tovább lefelé.

És Mesterem újra rácáfolt. Mert kiderült, hogy még csak befele tekintek a sötétség birodalmába, még el sem indultam.
Azt a feladatot kaptam, hogy engedjem el a szégyenem és a bűntudatom. Mert amíg ezeket érzem, Áldozatföldön élek, és sosem tudok megérkezni, Szeret földjére. Sorsfordító megbocsátásra volt szükségem.

De eddigre már, nagyon haragudtam magamra, a családomra, a tanáraimra, mindenkire, aki ilyenné tett engem. A sok szenvedés, bántalmazás, szeretethiány, amit átéltem formált szörnnyé. Apukámra is haragudtam, hogy meghalt.

Gyűlöltem magam, és mindenkit. És a Mesteremet is gyűlöltem, hogy ő mind ezt tisztán látja. Lelepleződtem és nem csak azzal a teherrel kell megküzdenem, hogy ilyen vagyok, hanem még azzal is, hogy más is látja, ilyen vagyok.

Egy fele vitt az utam. Befelé. Le kel hatolnom pokol bugyraim legmélyére, hogy feloldozást találjak. Fényt, megváltást odabent. Bent kellett rendeznem ezeket a dolgokat, különben sosem lesz normális életem a külvilágban.
Elengedtem mindent.

De ezt úgy értsd, hogy tényleg mindent, és mindenkit. Érzést, gondolatot, és minden emberhez fűződő érzésemet és gondolatot. Ennek hatására sokan el is tűntek az életemből. De ezt akkora már felszabadítónak éltem meg, és nem önsajnálatban.

Az első három lépés, folyamatosan és párhuzamosan kitöltötték a mindennapjaimat.
Elfogadtam, megbocsátottam, elengedtem.

És kezdtem kiürülni.

Önmagam legmélyebb szintjén, a hosszú és kitartó önismereti munkának köszönhetően, a pokol legmélyebb bugyrában megtaláltam a csodát.

4. Szeretet

Fogalmam nem volt arról mi ez. Már tudtam, hogy amit régen annak hittem, annak semmi köze nem volt a szeretethez. Bűnös lelkem miatt, soha, senkinek sem engedtem meg, hogy igazán szeressen. És én sem szerettem senkit sem igazán.

Torzult szeretet nyelvem elveszett a birtoklásban, az enyém vagy állapotában. És mindenkitől azt vártam el, hogy úgy mutassa ki a szeretetét, ahogy én azt elvárom, és ha ez nem történt meg, azonnal romboltam.

Nem volt sem belső képem az igaz szeretetről, sem külvilági tapasztalatom. Persze sokan szerettek tiszta szívből, de én ezt nem láttam, mert nem hagytam meg nekik, hogy szabadon szeressenek.

Hogy úgy szeressenek, ahogy az nekik jó. Egy rohadék önző dög voltam.

Naponta 108-szor le kellett írnom, hogy szeretem magam. És ezt naponta kétszer fel is kellett olvasni hangosan. Majd különböző technikákat, gyakorlati feladatokat kaptam. Ezeket is napi szinten végeznem kellett.

Én úgy röhögtem magamon, hogy szeretni tanulok és engedni, hogy szeressenek.

Mesterem felhívta a figyelmem arra, hogy feltűnt e nekem is, mennyivel jobb a hangulatom?
Jé tényleg! – örvendeztem. Jobban vagyok, de jóóóóóóóóóó

Mesterem arra is felhívta a figyelmem, hogy ne gondoljam, hogy egyedül vagyok ezzel. Szinte minden embernek meg kell tanulnia ezt. Csak nem mindenki hajlandó rá.
Mert a feltétel nélküli szeretet minőségét nem tanítják, szinte sehol.

A birtokló, követelőző, bűntudat keltő, érzelmi zsarolós szeretetnek hívott önámítás, nem szeretet.

Nagyon sokan élnek torzult szeretet nyelvben, aminek az alapja a kölcsönös bántalmazás és egymás életerejének elrablása hatalmi drámák által. Persze, nagyon sokaknál ez tudat alatt működik, mert még nem tértek a valódi önismeret útjára.

Na jó, hős harcosként, akit szent küldetés hajt előre, én az első négy lépcső értelmében, mindenkihez teljesen új szemléletben fordultam. Kitárt szívvel elfogadtam, megbocsátottam, elengedtem, szerettem. Mindenkit, mindig. És leginkább akkor szerettem, amikor a legnehezebb volt valakit szeretni.

Mesterem nagyon büszke volt rám.

És én is magamra.

És akkor, amikor már úgy tűnt bevégeztem a dolgom, és megérkeztem Szeretet földjére, ki kellett állnom egy próbát.
A hála próbáját.

De még előtte, át kellett élnem, minden pillanatban, hogy elfogadom magam, olyannak, amilyen vagyok, megbocsátanom magamnak mindenért, elengednem a negatív érzéseimet, az elvárásaimat, és a múltam illúzióját, és szeretem magam. Szerelembe estem hát önmagammal.

Így őszinte, önazonos, önfelvállalásomnak köszönhetően, méltóvá váltam arra, hogy részt vegyek a hálapróbáján.
Mindenkihez és önmagamhoz is ebben a szemlélet módban álltam hozzá.

Már senkitől sem vártam el, hogy szeressen, nem sóvárogtam, nem kuncsorogtam a szeretetért. Adtam és elfogadtam, amit kaptam.

Szeretet látásban tekintettem mindenkire, hogy a valóság igazságát lássam, olyannak lássam az embereket és önmagamat, amilyenek valójában vagyunk. Csodálatosnak és gyönyörűnek.
És akkor jött az utolsó lépés.

5. Hála

Mesterem óva intett attól, hogy a valamiért legyek hálás első lépésben.
Csak legyek hálás.

Így a napi mantráim közé felvettem a Hálás vagyok mondatot.
303 mondatom volt már eddigre, amiket napi szinten mantráztam. Reggel és este szertartást végeztem. Sokat meditáltam és céltudatos gondolkodásmódban célirányosan cselekedtem.

Mesteremmel hetente, havonta dolgoztam együtt. Mindig helyrerakott, kiigazított, és rendezte gondolkodásom.

Neki köszönhettem, hogy nem csak információt gyűjtöttem, hanem minden új dolgot, azonnal a gyakorlatba ültettem, így gyorsan haladtam a változás útján. A belső munka, az önismeret, életem minden területére óriási pozitív változást hozott.

Megértettem, hogy minden problémám oka, valamilyen önismereti hiányosság miatt van, és minden problémámat önmagam mélyebb megismerésével, meg tudok oldani.

A Hála létállapota nem váratott sokat magára.

Egy kvantumpillanat volt csupán.

Megértettem a próba nem egy feladat volt. Hanem az út, ami mögöttem volt. A kitartó, szorgalmas önismereti utazás, amin végig mentem.

Azóta is ezt az utat járom. A saját, szabad életem útját.

A feltétel nélküli szeretet kitágította a gondolkodásom, és egy olyan életbe emelt, amire ott bent, mélyen mindig is vágytam. Csak nem voltak meg az eszközeim, a tudásom hozzá. Kellett valaki, aki végig kísér ezen az úton, hogy egóm és védekezési mechanizmusaim ne tartsanak a komfortzónám börtönében.

A feltétel nélküli szeretet, ami elfogadó, megbocsátó, elengedő. Nem bírál, nem ítélkezik, nem véleményezik, de nem is rendelődik alá senkinek. Az egómnak sem.

Megtanultam nemet mondani, és meghúzni a határaimat, önérdek érvényesítően élni, őszinte, önazonos, önfelvállalásban. Hiszek és bízom magamban, és tudatos teremtővé váltam.
21 év önismereti út áll a hátam mögött.

Végig járva a poklok poklát, ha kell újra és újra egy szintlépés előtt, magabiztosan és bátran, ki merem jelenti:

Szeretem magam, és szeretlek téged is.

Úgy, ahogy talán most még el sem hinnéd.

Engedd meg magadnak, hogy szeressenek, és engedd meg magadnak, hogy feltétel nélkül szeress másokat.

Mert ennek az életnek, csak így van értelme.

Határozd el, hogy te is elérkezel a Hála csodálatos világába. Ahol a tükör törvényének köszönhetően, minden és mindenki támogat abban, hogy egyre mélyebben szerethesd önmagad.

És most rögtön kezd ezzel >>> Teszteld le még most az önszeretet szinted az ingyenes, villámgyors önszeretet tesztemmel.