Bevezetés

Fejtegetésünk célja eddigiekben az volt, hogy letisztult információval szolgáljon arról, amit valamelyest körülményes átültetni nyelvünkre. Mindamellett, az információ megnyugtató, ugyanis bizonyos fokú jártassággal szolgál a különböző szinteken előforduló szubjektív tudatosság evolúciós állomásainak leírásában. Szintén megnyugtató hallani, hogy az úton felmerülő látszólagos akadályok teljesen normálisak, és (mint olyanok) valójában és eredendően nem személyesek, hanem inkább az adott tudatszint sajátos jellemzőinek a következménye.

A potenciál (lehetséges) evolúciós előbukkanása átmenetként jelenik meg, ami teljes mértékben kielégítő és megerősítő. Mindamellett vannak átmeneti kényelmetlen időszakok, ezekkel szintén számolni lehet. Előfordulhatnak az elidegenedés, személyiség zavar és az „ez egyáltalán nem én vagyok” érzésének időszakai. Mindezt kísérheti még zavartság, üresség érzése, vagy szétesett gondolkodás is. Mindez azoknak a kiigazításoknak tudható be, amelyek az összefüggés – és annak megszokott, ismerős és szubjektív érzetének – változásából következnek.

A realitás, vagy az ön-azonosság érzete progresszívan kiterjed, és az azt megelőző „ki vagyok én”  hitrendszerei megváltoznak, amint egy „mi vagyon én”-né formálódnak át. Ennek következtében folyamatos változások következhetnek be értékrendszerünkben, céljainkban, az idő és energia ráfordításunk priorizálásában. Ezek az átmeneti időszakok csupán ideiglenesek, az imádság, a spirituális gyakorlatok, és különösen a szemlélődő életmód jelentősen megkönnyítik ezt az átmenetet. Míg az én/ego időnként összezavarodott és disszonáns lehet, addig az Én mindig pontosan tudja, hol „van” hiszen a valóság mindig Istenen belül található.

Ezt többé már nem lehetséges elveszíteni, bár időnként az odaadó kereső érezheti magát elveszettnek. A probléma nem maga az állapot, hanem a félelem, hogy elveszítjük az irányítást és a megszokottság érzetét. A Tudat végtelen mezeje mindent magába foglal, és összhangban áll minden lehetséges tapasztalati tartománnyal vagy állapottal. A mező eredendően harmonikus egyensúlyban leledzik, és így felöleli az összes átmeneti állapotot. A mindent átfogó mező leginkább ön-helyesbítőként írható le, következésképp, önmagát kompenzáló módon rendezi át.

Minden változás időhöz kötött és átmeneti. Egy bizonyos analógiával élve, az időjárás változik, de az sztratoszféra atmoszferikus egyensúlya érintetlen marad. Szubjektív módon, minden, ami a fejlődéshez szükséges: türelem, imádság, a folyamatba vetett hit, és az ellenállás feladása. A zavartság az időjárás változáshoz hasonlatos, csupán átmeneti állapot, mely türelemmel, valamint a következő állomás felbukkanásával letisztul, ahol már a zavaros állapot meghaladott. Az Isteni harmónia időben visszaállítja az egyensúlyt.

Valójában minden Isteni Rend. Nem lehetséges Isten számára „elveszni”, mint ahogy a teniszlabda sem veszik el a gravitáció számára, csak mert pattan egyet. Az átmenetek, vagy a változások az evolúció kibontakozásából következnek, amely a Teremtés ténylegessé vált kifejeződése. A folyamat egyaránt kívül és belül is zajlik, és minden pillanat valami új megjelenését fejezi ki. Az életet a tudatosság evolúciójának peremén haladva éljük, ily módon minden tapasztalat múlandó és átmeneti. A tudatosság evolúciója sokféleképpen haladhat tovább. Lehet lassú és hirtelen, vagy folytatódhat rendezett módon, de tehet váratlan ugrásokat is. A jelentős átmenetek akkor történnek, amikor a konceptuális gondolkodást a “tapasztalásban” való érdekeltségünkkel, vagy az ego/én tapasztaló „vezérhangyájával” és annak feldolgozó funkciójával való azonosulással együtt elhagyjuk.

A lineáris fogalmakon és képeken túl semmi sincs, ami feldolgozást igényelne. Így aztán az elme/én elcsendesedik, és helyette a nem-lineáris kontextus érvényesül. A következőképpen lehetne összefoglalni: Az ego/elme gondolkodik, a mező (tudat) tud, és az „Önvaló” van. Igazán nem bonyolult az én „tapasztaló” aspektusának a tudatára ébredni, amely folyamatosan bejövő adatokat dolgoz fel – úgymint gondolatokat, emlékeket, képeket, érzéseket, és érzelmeket – függetlenül azok természetétől vagy minőségétől. Gyakorlással, a tudat azon minőségére összpontosítva vethetünk gyökeret, ami feldolgoz anélkül, hogy belebonyolódna abba „amit” feldolgozunk vagy tapasztalunk.

A „vezérhangya” éberen feldolgoz minden másodpercet. Olyan ez, mint egy hallgató/érző/számító/emlékező/felismerő többprocesszoros egység.

A „tapasztaló” az az érzékelő nyúlványa (vezérhangyája) a tudatos figyelemnek, ami független a feldolgozott adatok természetétől. Ez az a minőség, amit úgy azonosítunk, mint „engem”, vagy „én”. Ha megfigyeljük, felismerhetjük, hogy ez a funkció önálló és személytelen, bár az „én” azt állítja, ez az ő identitása. A tapasztaló nem egy „ki”, hanem egy „az”. Ez egy autonóm funkció. Ami, a többfunkciós feldolgozás-szondázás képességéhez hasonlítható. Az ego/én a „tapasztaló” minőségén keresztül gyarapszik, és tulajdonképpen függője annak. Figyelemmel és akarattal a „tapasztaló” csábító vonzereje visszautasítható.

Megadni magunkat szórakoztatásának, csupán egy szokás. Ez nem „te” vagy, hanem csupán egy tevékenység, amivel az én/ego azonosul. Az elme azt hiszi, hogy „kiürül” és üressé válik az állandó lineáris információk beömlése, és a „mi történik”-re való koncentrálás nélkül. Mégis, éjszaka, az alvás örvendetes megkönnyebbülést hoz a tapasztaló véget nem érő fecsegésétől. Így, az elme azt hiszi, csupán három lehetőség van: (1) tapasztalás, (2) alvás (feledés), (3) alvás álommal.

De – a hétköznapi elme számára relatív ismeretlen – a negyedik állapot, mely egyike magának a tudatosságnak, és tartalomtól, tapasztalástól, közreműködéstől, analizálástól, vagy akár a feljegyzéstől is független. A minden alatt meghúzódó minőség könnyed, békés, és összeegyeztethető a szemlélődő életmóddal. Ez vezet a klasszikusan Szamádhinak nevezett állapothoz.

Összehangolódás a Tudat Mezejével

 Belső szilárdsággal a cél eléréséért, szorgalommal, és fegyelemmel, az adatfeldolgozó-tapasztaló funkció vonzereje – mint az érdeklődés középpontja, fontossága, vagy akár a vele való azonosulás is – visszautasítható. Az érzelmileg telített tapasztaló alatt húzódik a Tudatosság finom csendje. Mivel ez mentes a lineráis tartalom vagy forma korlátozásaitól, így olyan, mint egy üres képernyő a tó fényvisszaverő felületén. Ez egy mindent megelőző állapot, amely nélkül nem lenne tudomásunk arról, amit a tapasztaló megtapasztal, sem pedig arról, amit a tanú/megfigyelő érzékel. Ez az alapvetően finom állapot eredendően állandó. Ez leginkább egy mindent átfogó tér mezejéhez hasonlatos, amelyben az összes többi jelenség és állapot eleve benne foglaltatik.

A csendes, finom mező az Önvaló minősége. A tudat ezen mezeje, állapota, vagy kondíciója mindent magába foglaló, mégis mentes a tartalommal való azonosulástól. A Tudatosság tudatában van önmagának. És mint ilyen, egy alapvető, örökké létező minőség. A tudat ezen „negyedik állapotát” bővebben Ramana Maharshi annak szankszkrtit kifejezésével a turiyával írta le. Ebből az állapotból, minden egyenlőnek látszik; annak révén, hogy a valóságban, jelentése és a létezése egy és ugyanazon dolog, vagyis a dolgok jelentését teljes mértékben beteljesíti saját létezésük, és létezésüket teljes mértékben beteljesíti jelentésük. Létezésük a jelentésük. (Ennek a tudatossága a 750-re kalibrált tudatszinten jelenik meg.) Ezt az állapotot úgy is felismerhetjük, mint a csendes szubsztrátum, melyből a gondolatok spontán bukkannak elő. Mindez a tapasztalatokat megelőző állapotként is felfedezhető, mely maga a mező vagy a mátrix, ami a pillanat tört részével megelőzi a gondolkodás felbukkanását.

„Helyzete”, egy hasonlattal élve, olyan, mint az óceán, közvetlenül azelőtt, hogy kiemelkedne belőle egy hal. Minden gondolat spontán bukkan fel, és mindaddig nem felismerhető, amíg teljesen formát nem ölt. Ahogy felbukkan, a gondolat olyan, mint egy bizonytalanul kavargó energia, amely gyorsan halad az elmosódott forma felől egy sokkal részletesebb és felismerhetőbb forma felé. A folyamat nagyon gyors. Az hogy felismerjük magát a csendes mezőt, éles figyelmet és tisztánlátást igényel. A technika lényege, hogy visszautasítsuk az érdeklődést a gondolatok sajátossága iránt, és felhagyjunk azzal, hogy megpróbáljuk felismerni vagy megfejteni őket. Hacsak akarattal nem ösztökéljük, minden gondolat csak egy végeláthatatlan fecsegés, és csupán az ego hívsága, hogy úgy dédelgeti őket, mintha szórakoztatóak vagy figyelemre méltóak volnának.

Hogy kikerüljük, illetve meghaladhassuk a tudatfolyam-gondolkodás tartalmának csábító vonzerejét, érdemes annak jelentőségéhez alázattal közelíteni, amely így hamar felfedi, hogy a fontosság rávetítése nélkül, a gondolatok 99%-a unalmas és közhelyes. Kiábrándulva belőlük, az érdeklődésünk visszavonásával vonzerejük csökken. A másik illúzió, hogy az életben maradáshoz szükséges a gondolatokra figyelni, míg valójában, a túlélés az Önvalón múlik. Kemény összpontosítással nyilvánvalóvá válik, hogy a gondolatok a kialakulásuk illetve megjelenésük folyamatában egyre korábban elhagyhatóak. Folyamatos összpontosítással és szórakoztató értékük feladásával, mint felismerhető forma lassan szertefoszlanak, majd elülnek, hogy csupán a gondolkodás múló késztetése maradjon. Ennek az impulzusnak a kielégítése visszautasítható. Ezáltal, bámulatosan nyilvánvalóvá válik, hogy csakis a gondolkodás vágyának következtében gondolkodunk, és hogy a gondolatok és képek csupán képzeletbeli értékkel bírnak.

Lényegében azok nem igazán megdöbbentően bámulatosak. Mindez leleplezi, hogy valójában az egyén a gondolkodás forrása, és megmutatkozik, hogy az ember nem az elme áldozata, de szándéka és vágya révén a jelenség létrehozója. A szabadság a mély alázat következménye, amely felfedi, hogy az egyetlen ok, amiért gondolkodunk az az, hogy a gondolkodás jutalmának a tapasztalati hasznát akarjuk kinyerni a gondolkodásból. Az ego/elme attól fél, hogy ha nem gondolkodik, akkor (1) unatkozni fog, (2) megszűnik létezni. Az unalom problémáján viszonylag könnyű átlépni, egyszerűen észrevéve, az unalom csupán annak frusztrációja, hogy nem szórakoztatnak érdekes gondolatok.

Hogy meghaladjuk a gondolkodást, az érdeklődésünket valóban újra a szubsztrátum megkeresésére kell összpontosítanunk, amelyből a gondolkodás felbukkan. Az egyén választhatja, hogy untatja magát a gondolatokkal, ám vizsgálatukat követően világossá válik, hogy azok elsősorban csupán folyamatos átdolgozások, újra és újra, ismerős fogalmakból, képekből és ötletekből. Az Önvaló az elképzelések szükségessége nélkül is képes rá, hogy válaszon és felelős legyen. Azt is könnyű megfigyelni, hogy a lineáris gondolkodás csupán további linearitáshoz vezet, mint az ötletek, képek, emlékek, képzelgések, és még sok más parádéja. A kíváncsiságot elterelhetjük a formáról és a gondolatok tartalmáról, azért, hogy így tudatában legyünk magának a tudatos tudatosság felbukkanó csendes mezejének. A csend az Önvalónkban lakik, a gondolatok az énben. Az Önvalónak nincs szüksége az érdeklődésbe fektetett energia bátorítására. A csendes állapot kontemplációval és meditációval egyaránt ösztönösen felfedezhető. Akár azt a hozzáállást is magunkra vállalhatjuk, hogy túl lusták vagyunk a gondolkodással vesződni.

Spirituális gyakorlat

 Az ego/elme vonzódik az újdonsághoz, ezért eszeveszetten kutat érdekes formák és szenzáció után. Mindez visszautasítható, és felcserélhető az érdeklődéssel a csendes, formamentes szubsztrátum iránt, mely mindig jelen van, csupán észre kell vennünk. Ez ahhoz a csendes háttérhez hasonlítható, amely nélkül a hangot fel sem tudnánk ismerni. Az érzékelhető világ olyan, mint egy hatalmas Rorschach kártya – az ábra „jelenthet” bármit, amit szeretnénk, hogy jelentsen. Hang csupán azért érzékelhető, mert a háttérben ott a csend, tehát a forma is csupán azért ismerhető fel, mert a háttérben ott a forma-nélküli tér.

Hasonlóképpen az elme tartalma is csak annak formamentes, csendes háttere miatt azonosítható. Így a tapasztaló figyelmét a csendes, formamentes háttérre tudjuk irányítani. A szubsztrátum, csendességének köszönhetően, eredendően békés. A csend és a béke választható, megbecsülhető, értékelhető és örvendetes, enyhülést hoz a mindig figyelő, várakozásokkal teli tapasztaló funkció állandó feszültségétől. Mikor a békét többre értékeljük a kielégíthetetlen ego szórakoztatásánál, akkor felfedezzük, hogy az mindig is jelen van, és bármikor elérhető. Ez egy olyan lehetőség, amely a populáció 99.7% számára ismeretlen.

Tehát, egy eddig még nem ismert szabadság érhető el: pusztán azzal, hogy azt választjuk, az ego világba és gondolatainkba fektetett érdekeltségét visszautasítjuk. (azaz feladjuk Istennek)

  Lemondás

 Hagyományosan, számos elkötelezett spirituális kereső lemond a világról, és visszavonul tőle, hiszen elvonulva egy ingerszegény környezetbe, nincs igény különleges tevékenységre. Néhány diáknak, ez nagyon nagy segítség, és bizonyos időszakokban még szükséges is, még akkor is, ha csak rövid időre, amennyire a formális visszavonulás biztosítható. Amint azt már korábban említettük, az igazi lemondás belülről fakad, az elhatározás valamint akarat következménye. Gyakorlati szinten, a tényleges fizikai visszavonulás és lemondás egy komoly elhatározás, és a társadalmi szerepek megváltozását  eredményezi. A belső lemondás is eredményezhet visszalépést a világtól, de nem ugyanazon okokból. Az 500-as szintek felső tartományában, a világban való részvétel már igencsak problematikus.

Jelentősebb változtatásokra az életvitelben feltétlenül szükség lehet, valamint preferált is. Falusias egyszerűség és nyugalom, valamint környezeti szépség, ezek mind egyre inkább összhangba kerülnek belső állapotunkkal. A magas 500-as szinteken, néhány kereső képes továbbra is tanítani vagy írni. A 600-as és 700-as szinteken, mindenféle részvétel a világ dolgaiban abbamaradhat, és statisztikailag tudjuk, hogy sokan, akik elérték ezeket a szinteket, azt választják, hogy testüket elhagyják; azonban vannak néhányan, akik maradnak és beteljesítik karmikus hajlamaikat. Ahogy személyes akaratunkat feladatuk Istennek, így működésünk már az Isteni Rend következménye. „Motiváció”, „szándék”, vagy „célok” – többé már nem léteznek. A cselekvések spontán, maguktól történnek, és az Önvaló Jelenlétének következményei. A mindent átfogó, csendes kontextuális mező tudatosságát a komplentatív életmód támogatja, mely leginkább ahhoz hasonlítható, amikor az érdeklődés a részletektől a „nagy kép” (nagy egész) felé mozdul el. Felfogja a mindent átfogó légkör minőségeit, anélkül, hogy belemenne a részletekbe, inkább ösztönösen ráérez az általánosságokra, mintsem gondolkodna vagy részleteket analizálna.

Az ego/elme ellenállása azon félelmének tudható be, hogy lemarad valamiről, hiszen a rabja annak, hogy a tartalom és a forma részleteit folyamatosan feldolgozza, amely a világ (legfőbb) vonzása és csábítása. ‘Lemondani a világról’ annyit tesz, hogy energiát vonunk vissza tőle, és csökkentjük azokat a tevékenységeket, melyek specifikus figyelmet igényelnek, ily módon az én szórakoztatása helyett inkább az Önvalóban vetjük meg lábunkat. A világtól visszavont érdeklődés eredményeként el is hagyhatjuk azt. Sok kereső nem követi tovább az újság vagy televízió híreit. Hamar felfedezzük, hogy a világ sosem volt igazán érdekes, csupán az egónk által kivetített értékek és az érzékelések részletei voltak azok.

Az agy a tapasztaló érzékszerve, és rájövünk, hogy fizikai halálra van ítélve. Ennek következtében a halandóság elkerülhetetlenségét elfogadva, sokkal inkább ráébredünk az Önvaló jelentőségére, mint az én fontosságára. Csupán arra van szükség, hogy a világ iránti rajongásunkat Isten és a Lélek iránti odaadássá változtassuk. Élettartamunk már eleve meghatározott születésünk pillanatában. (izomteszteléssel többszörösen igazolt eredmény.) A kereső tehát egy olyan személy, aki lemond életéről Isten javára, inkább, mint hogy az ego/elme tapasztalójának kivetített értékeit tükröző világában éljen. Míg a világ elhagyása drasztikusan hangzik a spirituális keresés korai szakaszában, később teljesen természetesen történik meg, és megkönnyebbülésként üdvözöljük. Előrehaladott szinteken, néhány, a világban való működés visszatérhet, de már más természettel bír, ugyanis nincs többé semmi, amit „megszerezhetnénk” tőle. A világ elsősorban az evolúció helyszíne, amelyben létezésénél fogva minden mindennel egyenlő értékkel bír.

Kérdés: A hangsúly eddig az ego és illúzióinak energiaelvonásán volt. Mi a helyzet az én testtel való azonosulásával?

Válasz: Igaz, hogy sok tradicionális spirituális gyakorlat és tanítás gyakran kezdi a testtel és előtérbe helyezi azt, valamint kísérletet tesz, hogy a csakra rendszer energiáit irányítsa. Azonban ezek célja, fontossága, és értéke az ego mentális/emocionális feldolgozásának következményei. Úgy tűnik, hogy kezdetben nagyobb gyakorlati haszna van, ha az ego/én lebontására fektetjük a hangsúlyt. Tulajdonképp nem magát a testet, hanem csupán az érzetét tapasztaljuk meg. Például, tapasztaljuk a karunk hollétét, pozícióját, komfort érzetét, stb., de magát a karunkat nem. Ez könnyen ellenőrizhető, ha egy idegszál elvágásával az érzékelést megakadályozzuk. Ennek következtében, a testről szerzett tudomás csupán egy érzet összeállítás, ami alapján az agy szomatikus érzékelése felveszi a bejövő jeleket és a neuronok aktivitásával a test képének a másolatát hozza létre. Ennek következtében, a testről szerzett tudomás csupán egy érzet összeállítás, ami alapján az agy szomatikus érzékelése felveszi a bejövő jeleket és a neuronok aktivitásával a test képének a másolatát hozza létre. A “fantom végtag” jelenség, -mely klinikailag időnként előfordul- egy neurológiai rendellenesség, melynek során az agy csupán megszokásból egy hamis képet készít a nem létező végtagról, amelyet már régen amputáltak. Ez érzékszervi hallucinációnak minősül. Alvás közben a bejövő érzékszervi jelek megszakadnak, és a test kiesik a szubjektív tudatos tudatosságból. Így a test tapasztalása feltételekhez kötött. A kötődés a testhez egy kötődés az érzethez és az „enyém” koncepciójának a rávetítéséhez; ennek következtében, ami az „enyém” és amit „én” irányítok, az az ami „én vagyok”.  A testtel való azonosulás az ego álláspontjainak a következménye.

Ahhoz, hogy elszakadjunk a testtel – mint énnel – való azonosulástól, csupán annyi szükséges, hogy a testet inkább egy “valaminek” lássuk, nem pedig egy “énnek”. Még akkor is, amikor „énnek” jellemezzük, nyilvánvaló, hogy valójában senki sem képes uralni a test összes folyamatát (valószínűleg 99%-át, pl. a biokémiai, emésztési, szív-, és érrendszeri, idegi, anyagcsere, stb.). Így, még a test irányítását is csak nagy vonalakban uraljuk. Most képzeljük el, hogy valaki elvesztette egy végtagját egy baleset során. Még mindig úgy utal a testére, hogy „én”. Továbbra is így utalunk a testünkre, még akkor is, mikor még több fizikai tulajdonságot, végtagokat, az arc jellemvonásait, vagy akár érzékszerveket is elveszítünk (mint pl. Helen Keller) Így a „test”, mint „én” csupán egy mentalizáció. Van egy kitalált történet, melynek címe Donovan Agya, ebben egyedül a főhös agya “a túlélő”, melyet mesterséges eszközökkel életben tartanak. Könyörtelenül, az agyat és annak ego álláspontjait tartjuk helyénvalónak, épp úgy, mint a mások irányítása és a túlélés iránti vágyat. Másrészről viszont Helen Keller – süketen, némán, vakon – az 500-s tartomány második felén kalibrál.

Joseph Merricket, a súlyos arctorzulásai miatt „Elefánt Embernek” is nevezik, és a nagy szentek tartományában kalibrál (590). Az érzet, hogy “kik” vagyunk elsősorban az azonosulás a testtel, a személyiséggel, és annak gondolatával, valamint az azt kísérő érzelmi befektetéssel. Csinálhatunk egy belső mentális képalkotási folyamatot, hogy lássuk, a testből ill. annak érzetéből mennyit lehet ténylegesen elveszíteni úgy, hogy mégis képesek vagyunk megőrizni az “én” érzetét. Világossá válik, hogy a tapasztalati “én”-nek (tapasztalónak) van egy teste, de ő maga nem a test. A klasszikus megközelítése annak, hogy megszakítsuk az én azonosulását a testtel az az, hogy a fizikalitás élvezet és kielégülés iránti érzékszervi függőségétől megszabadulunk. Ezeknek a vágyhoz és az élvezetek hajszolásához van köze, mintha az élvezet egy külső szerzemény volna; az aszketizmus azonban csökkenti az illúzió korlátlan hatalmát, miszerint a boldogság forrása az élvezet, és a kielégülés, valami külső dolgok lennének, mert még ha helyileg külső, akkor is az élvezet és kielégülés érzete egy belső funkció. A test egy a működést ellátó mechanizmus, és az élvezet nem a testi funkciók, hanem magának a vágy kielégítésének a következménye. Hasonló kielégülést érhetünk el egy hipnotikus állapotban, melyben maga a test nem kap jutalmat, hanem csupán a képet sugalmazzuk. (szuggesztió) Tehát, a test csupán egy mechanizmus, nem pedig a forrás. Spirituális gyakorlattal, közvetlenül az egóra és annak tapasztaló funkciójára összpontosítva, az én fontossága és azonosulása a testtel saját magától automatikusan csökken. Mikor az értelemet, jelentőséget és értéket visszavonjuk tőle, akkor a test-kép érzete lecsökken, és csak akkor bukkan fel újra amikor az szükséges. (pl.: alváskor, kiválasztáskor, hidratáláskor)

Az Boldogság állapotában (600-ra kalibrál), vagy még akár az 500-as tartomány második felében is, a test szükségletei szemmel láthatóan csökkennek. Táncolhatunk órákon át fáradhatatlanul, extázisban, vagy akár napok telhetnek el úgy a Szamádhi/Boldogság állapotában, hogy még élelmet se veszünk magunkhoz. Magasabb tudatállapotokban, a testtel való törődés mellőzhető, mivel jelentősége elvész, mikor már többé nem feltételezzük, hogy a test az én.

Kérdés: Az elkülönülés a világtól összefügg a testtől való elkülönüléssel?

Válasz: Kéz a kézben járnak abban, hogy érzékelésük ad nekik jelentőséget.

Mikor az embereknek testen kívüli élményben van részük, az “én” érzete szintén a térben lebeg. Lenéznek odafentről, és a test számukra teljesen közömbös. Ezt úgy érzékelik, mint ami csaknem teljesen idegen a valóságérzetüktől. A visszatérés a testbe vonakodva, vagy csak spontán, egy hirtelen megrendítő érzés hatására megtörténik. Nehéz azonosulni a testtel, illetve értéket tulajdonítani neki, mikor valaki épp nincs is „benne”. Azok, akik megtanulták, hogyan hagyják el a testet egy megváltozott tudatállapotban, azoknak gyakran azt is meg kell tanulni, hogyan térjenek vissza egy adott parancsszóra.

Kérdés: A testen kívüli élmény hasonlít bármiben is a halál közeli élményhez?

Válasz: Igencsak hasonlóak. Szubjektív módon, a halál közeli élmény átalakító jellegű az Isteni Szeretet jelenlétének ereje által. A személy kalibrált tudatszintje ily módon előrehaladott, és a halálfélelem szertefoszlik. Paradox módon, a testen kívüli élmény nem eredményez változást a tudatszintben. Ez azt jelentené, hogy a tudatosság, miszerint az én nem fizikális, egy bizonyos szinten már eleve ismert, viszont a hétköznapi élet során feledésbe merült. Ha izomtesztelést alkalmazva feltesszük a kérdést (melyre a válasz igaznak kalibrált), vagyis hogy tudjuk, mi nem a test vagyunk; akkor kiderül, hogy a lélek már eleve birtokában van ennek a tudásnak, csupán csak elfelejtette az inkarnáció következtében. Így az én érzete független a testtől, viszont inkább kapcsolódik egy helyhez kötött identitásérzethez, mintsem a fizikalitáshoz. Igencsak szórakoztató kisétálni a testből, vagy akár utazni jelentősebb távolságokba, ellenben nem úgy tűnik, hogy ennek a tapasztalatnak bármilyen jelentős hosszú távú előnyei volnának a tudatosság útján haladva. Ez egy viszonylag gyakran előforduló jelenség a műtétek során (sebészek jól ismerik), és súlyos balesetek után is. Az ápolók és az orvosok már megtanulták (sokszor nagy bánatukra) hogy beszélgetéseiket a beteg  – miközben elvileg aludt, és nem volt tudatánál – “hallotta”, és később szó szerint visszamondta a meglepett személyzetnek.

Kérdés: A tudat-kutatás során rengeteg hasznos információ fedte fel magát.  Ez egyértelművé teszi a megértést és új kontextusba helyezi a spirituális evolúciós folyamatot. Mindezt a spirituális valóság és annak progresszív tapasztalatai igazolja. Az alapvető fundamentumok azonban nem ugyanazok maradtak?

Válasz: Az alapvető fundamentális alapelvek a spirituális kereső számára még mindig ugyanazok, mint régen, tehát pl. az odaadás, alázat, állhatatosság, a hajlandóság az önátadásra, a hit és a bizalom Istenben. Mindezeket megerősíti az odaadás, az ima, a könyörgés és esedezés Isten Kegyelméért, a Spirituális Akarat által. Jóllehet létfontosságúak az információk az egóról és a tudatosság szintjét előmozdító átalakulásról, mégis a megerősítés az alapvető spirituális elvek alkalmazásából ered. Ezeket szándékunk ruházza fel erővel, -mely az összehangolódás és az alkalmazás eredménye- így az alapvető elvek működésbe lendülnek. Az odaadás az akarat hozzájárulásának következménye. Csupán a teljes és tökéletes önátadás Istennek képes felülmúlni a folyamat bármely adott pontját.

Kérdés: Melyik állítás összegezhetné leginkább az egész életet átszövő spirituális tapasztalást és elkötelezettséget?

Válasz: Gloria in Excelsis Deo!

David R. Hawkins