Most, Mester?

Máris?

Megölelhetlek? Tudom, nem búcsúzunk, mégis szomorú vagyok, hogy az energiád nélkül megyek tovább. Amikor elindultam az úton, csak fura foszlányokat láttam önmagamból. Voltak vízióim, hogy mit szeretnék, hova akarok eljutni, milyen emberré szeretnék válni.

Most, szinte, magával ragadó az áhítat, ahogy magamra nézek. Egy csodát építettünk és csak remélni merem, hogy megőrzöm e látomást az idők végezetéig. Induláskor, ahogy most látom, az akkori önmagam, vakon és őrülten kerestem a válaszokat, az információkat. Izgatottság, félelem, kíváncsiság hajtott. Mint egy gyermek. Nem az ártatlanságára gondolok, hanem a vakmerőségére. Csoda, hogy túléltem!

Nem hittem neked, mikor azt mondtad, hogy semmi más dolgom nincs, csak tegyem, amit kérsz, és minden megváltozik majd. Nem hittem neked, mikor azt mondtad, hogy egy nap majd úgy ébredek fel, hogy minden rendben van, megteremtettem önmagam. Aztán elfelejtettem nem hinni.

Minden megvalósult, amit kívántam. Most visszatekintve, nem is céljaim megvalósítása volt nehéz. Hanem az ellenállás önmagamban. Az önmagam és a céljaim elleni harc. Nem hittem el, mikor azt mondtad, hogy álmaim könnyedén és maguktól megvalósultak és ezért saját magamban, saját magam ellen állítottam korlátokat, nehézségeket.

Ohh, ha elhittem volna rögtön, minden szavadat

Volt azért olyan, ami nem tetszett benned. Amikor, úgy éreztem, hogy szándékosan bántasz, vagy hanyagolsz, amikor azt éreztem, hogy nem vagyok fontos neked, pedig Te nekem, mindennél fontosabb voltál. Amikor, másik tanítvánnyal többet foglalkoztál, mint velem.  Nagyon tudott fájni, mikor figyelmen kívül hagytál. Csak azt hittem. Minden pillanatban figyeltél. 
Micsoda badarság. Minden tanítás volt. Minden szavad, tettet, csended tanítás volt. Mindent tudatosan tettél, értem.

Mentem, mentem és hirtelen megérkeztem. Pedig eltelt több, mint 20 év. Egy pillanat volt csupán. Nem is telt, csak van. Minden itt van. Amikor még a linearitásban a pszichikai idő fogja voltam, ezt így sosem láttam. Pedig így mennyivel egyszerűbb! Az élet, szeretni, teremteni. Huhh, csak ha rá gondolok is belefáradok, hogy megnehezítettem minden napomat. És kacagnom kell, ha a szenvedős, problémázós önmagamra gondolok. Te jó ég, hogy élveztem! Mennyire fontosnak éreztem magam, mikor arról meséltem, hogy nekem mennyi problémám van!

Még nem vagyok kész, tudom.

Mester vagyok. És ez nekem nagyon új. Eddig te voltál a Mesterem, és most én is Mester vagyok. Kicsit remeg a gyomrom. Érzem, hogy vállalom és cselekszem. Bízom magamban, és szent alázattal teszem a dolgom. Kegyelem a létem. Ezért jöttem, tudom.

Azért néha még találkozunk? Ne, ne érts félre, nem ragaszkodom hozzád és bátran elengedem a kezed, csak, szeretlek. És szeretem, ha a jelenemben vagy. Ha csak hallgatunk is, de itt vagy, jó nekem. Csak ezért kérdezem. Vagy nem? Jó, én értem, mindig itt vagy velem és bennem. Egyek vagyunk.

Mester, itt vagy még?

Csak gyorsan elmondom, mielőtt elillansz, hogy szeretlek és hálás vagyok neked mindenért!

Hallasz még?

Úristen, nem vagyok még felkészülve, nem hagyhatsz itt! Még rengeteget kell tanulnom! Mester, nem lehetsz ilyen felelőtlen, hogy magára hagyod a tanítványod!

Mi ez a fura érzés? Mélyebbnél is mélyebben áramlik bennem a lélek-zet. Meleg, nagyon meleg! Hideg, nagyon hideg! Szédülök. Mester, tágulok, elájulok, elhagy az Erőm. Hallasz még? Mester, kérlek!

Egy Pillanat…

Ki szólít?

Ki kérdezget bennem?

Ohh, már értem.

Tanítvány érkezik.

Már értem, Mester.

Már értem.

Felvállalom.

Én vagyok a Mester.

Örök emlékül, és végtelen hálával C.Molnár Emmának és Lux Elvirának.

Köszönöm, hogy közösen utaztunk.