… és közben nagyon féltem.
Mi a félelem?
Mi gátolja kiteljesedésünk, hogy azok legyünk, akik valójában szeretnénk, azt cselekedjük, amit valójában szeretnénk?
„Félni valamitől annyit jelent,
mint mágnessé válni a félelem tárgya számára.
Ha megszűnt a félelem, megszűnt a vonzás.”
Szepes Mária
Érezted már azt, amikor jól mennek dolgaid, sínen vagy, minden bejön, magas térdemeléssel vágtatsz a kívánt célod felé, jönnek a sikerek, az új barátok, támogatók, mindenre képes vagy, magas az önbecsülésed, fantasztikusan érzed magad….
…és akkor érthetetlenül minden elromlik?
A célszalag előtt pár lépéssel összeesel, mert elfogyott az erőd, valami közbejön, lebetegszel.
Jön valaki, aki ártó szándékkal megvétózza tervedet.
A cél megvalósításába tett eddigi energiád szertefoszlik.
A cél elérése fényévekre távolodik, minden beszürkül, beszűkül újra, végtelenül egyedül vagy, elesettnek, szerencsétlennek, vesztesnek érzed magad.
Látszólag külső körülmények gátolnak, igaz?
Ki rombolja le teremtésed? Mi lehet a megoldás?
Mi történik ilyenkor? Mi késztet irányváltásra a kívánt állapot elérése előtt? Ki dolgozik bennünk, ellenünk?
SAJÁT MAGUNK!
Micsoda???
Ez a felismerés, a felismerés pillanatában nagyon fájt!
Tagadtam, őrjöngtem, üvöltöttem, törtem zúztam, azt hittem szétszakadok az energiáktól! Nem akartam elfogadni, hogy minden kudarcomnak csakis én vagyok az okozója! Bántottam magam körül mindenkit, akit csak értem! Zokogtam, hisztériáztam, csapkodtam! Agresszív őrültként rohangáltam fel-alá, és ki akartam ordítani magamból a fájdalmat!
ÉN MAGAMMAL SOHASEM TENNÉK ROSSZAT!
NEM ROMBOLOM A SAJÁT ÉLETEMET,
MIKOR MÁR OLY NAGYON VÁGYOM A BOLDOG ÉLETRE!
Ma már tudom: Dehogynem! 😀
Olyan korlátozó hiedelmeket programoztam én és gyermekkori környezetem, mélyen a tudatalattimba miszerint, nem vagyok elég jó, nem vagyok rá érdemes, nem érdemlem meg, szenvedésre vagyok kárhoztatva, bűnös vagyok, kevés vagyok, senki vagyok. Negatív jelzők teljes palettája volt a tarsolyomban, ha magamról kellett nyilatkoznom. Ha megdicsértek, elsírtam magam. Ha azt mondták vonzó vagy, nem hittem el. Ha azt mondták, ügyes vagy, álszerénykedtem.
Nem tudom, Te hogy vagy ezzel most, de nekem egyszer eljött az a pillanat, amikor már nagyon elegem lett önmagamból.
„Figyeljetek önmagatokba.
Pillantsatok a tér és idő végtelenségébe!„
Szepes Mária
Elindultam hát befelé, fókuszomat önmagamra irányítottam, nagy levegő…
…és közben nagyon féltem.
„Hol vagy bennem te gonosz kismanó, aki az ajtó előtt, olyan félelmeket ültetsz a szívembe, mely meghátrálásra késztet? – léptem egyet a sötétségbe – Hiába látom és tudom, hogy a KULCS a kezemben van, arra ösztökélsz, hogy ne tegyem be a kulcsot a zárba, és ne nyissam ki az ajtót? – fullasztó, szinte érinthető volt az anyagsűrűségű sötét, mentem tovább – Kényszerítesz, hogy szomorúan és elkeseredetten zsebre vágjam? Elfordíttatod a fejem, leveszed tekintetem a célról, irány váltásra kárhoztatsz? Mit művelsz te velem? Gyűlöllek! – hideg veríték csurgott paplanba zárt testemen, remegtem, féltem kint is, bent is –
Hol bujkálsz bennem félelem személyiségem? Gyere, szemembe mersz nézni? Van bátorságod felvállalni magad? Ki mersz jönni a homályból, az árnyékvilágból és megmutatod magadat végre? Árnyékszemélyiségem gyere ki a fénybe, hadd lássam arcod! – a tér mely körbevett végtelen sötéttel telítődött, léptem, léptem, nem érzékeltem semmit, mégis a mindenség vett körül –
Nem jössz ki, igaz? Félsz a fényben? – nem jött válasz, sem isteni sugallat. Tapogatóztam, próbáltam látni, érezni, semmi. Lélegeztem, féltem, lélegeztem, lélegeztem, rettegtem, hogy mindjárt megtámad a végtelen ürességből valami, vagy valaki. Hátranéztem, majd újra vissza, elvesztettem a térérzékemet. Behunytam a szemem, lélegeztem, lassultam, nyugodtam.
„- Mi van ott bent, Mester?
– Semmi, csak amit magaddal viszel.
STAR WARS”
Én döntöm el, hogy mit találok itt? Akkor úgy döntöttem, hogy behozom a Fényt! Én a Fény vagyok! – üvöltöttem magamba, ahogy csak bírtam – FÉNY VAGYOK! FÉNYLEK! Félsz tőlem? Ha képtelen vagy kilépni a fénybe, nem is létezeeeeeeeeeeeeel?!!!? NEM LÉTEZEL!!!
Lélegzetem is elállt a felismeréstől! Hogyan? Ha képtelen vagy kilépni a fénybe, nem is létezel?
Igen. Én teremtettelek!
A sikertől való félelmem alkotott téged és sikertelenségeim manifesztációit te hívod be az életembe!
Nem létezel, csak elmém árnyékos bugyraiban van hatalmad démonjaim felett!
Megfosztalak hatalmadtól, megfosztalak erődtől:
SZERETLEK ÉS SZERETETEMMEL FELOLDALAK LÉTEZÉSEMBEN!!!
– szeretettel zokogtam magamból ki PROGRAMOM, kimerült testemből, elmémből -„
Elfáradtam.
Minden önmagunk mélyébe tett utazás egy nagy harc. Közben tudatosítanunk kell, egyetlen fegyvert vethetünk be magunk ellen, a szeretetünket. Ha nem tudod magadat szeretni, ne indulj el befelé, mert nem te fogsz nyerni. Bukásoddal árnyékszemélyiségednek adod át önkényesen a hatalmat. Ne tedd! Szeress!
DÖNTS!
CSELEKEDJ!
BÍZZ!
Úgy döntöttem, felülírtam a programját. Ettől a pillanattól kezdve támogat létezése.
Légy harcos társam, titkos erőm, menjünk egy irányba, erősíts fel!
Integráltalak.
” A kulcs fordul a zárban. Ajtó nyílik, nagy levegő, mozdul az izom, dobban a szív, lépek. Bátran lépek! Itt vagyok!”
…
Sok ajtó vár még rám. Ma már belső bizonyosságból tudom, kulcsok a kezemben, többet nem hátrálok meg. Bátran lépek, bátran cselekszem.
Vajon mi a Te Félelem személyiséged, mely eltántorít attól, hogy belépj azon az ajtón?
Írd le történeted hozzászólásban, itt és most!
Őszinte elismerésem!
Köszönöm!
Elismerésem!Nagyon tetszik,az írásod! Rólam ,csak annyit ,hogy évek óta harcolok magammal,hogy merjem önmagam lenni,vagy nem. Igazad van féltem,de már nem.Évekig
tettem amit ,kellett amit mások elvártak tőlem,éltem a mások életét és egy nap,kb 4-5 hónapja,azt mondtam magamnak( elég)! Megváltoztam,de érzem hogy a helyes úton járok,már nem félek, erősnek érzem magam !
Köszönöm!
Kedves Bogi!
Az én félelmem az, hogy meghalok valaki kezei által, mielőtt megtalálnám az életcélomat és beteljesednék. Sok sérelmet kaptam már, testi és lelki értelemben, mégis van erőm – nem is lehetne másképp. Kapok elismerést, bátorítást, szeretetet, de nem eleget. Jóllehet, én se szeretem magam eléggé. Igyekszem jobbnak lenni, fejlődni, de hiányzik a társam. Szeretnék valaki mellett önmagamra találni. Nem egyedül, mégha az oly „divatos” is manapság.
Várom válaszod, bármi legyen is az.
A legtöbb írásod tetszik. Köszönöm őket.
Üdv, Csilla
Kedves Csilla!
Sok mindenre kérdeztél rá!
Nos…
Miért félsz a haláltól?
Miért nem magadból gerjeszted a szeretetet?
Miért kell egy másik, hogy mellette önmagadra találj?
Ha ezekre a kérdésekre meg tudod adni a tiszta válaszaidat önmagadnak, máris elindultál a változás útján! Hajrá!